Tegnap történt, hogy Kyara újságolta, hogy rajta kívül még egy lány tudja az osztályukban (5.), hogy babát várok, de az a lány az anyukájától tudja, ő nem mondta neki, mert titok és ő tud titkot tartani. Mosolyogtam, hogy már nem titok, nyugodtan elmondhatja, ha akarja. Kyara ujjongva kérdezte, hogy akkor beleírhatja a dolgozatába? Mondom neki már-már nevetve, hogy persze, mi a dolgozat címe?
Mire Kyara: A legjobb élmény, ami ebben az évben velem történt

Szerettem ezt az évet. Minden álmom valóra vált és újabbakat ad a következő évnek. Isten hozott 2012!

Ki kell szellőztetni, nagyon áporodott a levegő itt.

Hát ez tök vicces, hogy most már az általam sem kedvelt és sohasem olvasott, és nem továbbított továbbítandó körlevelek mellé továbbítandó körlevelet nem kérő körlevelet is kapok. Remélem nem lesz ebből rendszer, mert akkor írnom kell egy továbbítandó körlevelet nem kérő körlevelet nem kérő körlevelet.

Gyönyörű laposfogót vettem!

Ezt a könyvet hétfőn találtam az antikváriumban. Volt mellette egy másik könyv is, a Gyűlöllek, most már nagyon bánom, hogy nem vettem meg! Ez a könyv gyönyörű, még ha a szerelmi történet, amiről szól az a világ egyik legszomorúbb története is. Vagy minden reménytelen szerelmi történet szomorú, és nincs is leg közöttük?

A piros, kemény kötésű borító megtévesztett. Vissza is tettem a polcra, mert azt hittem valami ponyva. Mondjuk a kategóriák közt sincs éles határ. Csak azért mentem vissza a könyvhöz sikertelen körutam végén az antikváriumban, hogy míg elolvasom a fülszöveget, fél füllel hallgathassam az éppen fennhangon folyó eszmecserét Márai darabjairól.

Így kezdődik a könyv. Egyszer olvastam el, és egyszer átlapoztam, de egyszerűen nem találom a főszereplő nevét! Ha valaki tudja, és nem a film szereposztásából vette, akkor írja meg legyen szíves! Josephine Hart 1/1-ben meséli el a történetet, megint egy nő ír férfit. Szerintem ezt tanítják az író akadémián, mert nem létezik, hogy "mindenkinek" zsigerből megy a váltás! A történet néhány szereplős, egy jómódú, boldog, minden tekintetben kiegyensúlyozott angol családról szól. Az álló vizet Anna Barton megjelenése kavarja fel, aki Martyn barátnője. Ingrid, a leendő anyós képtelen elfogadni Annát, érzi, hogy veszélyt hoz a családjára. Anna 8 évvel idősebb Martynnál, ami alapvetően még nem jelentene problémát. A probléma valójában akkor kezdődik, mikor Martyn édesapja véletlenül találkozik a titkozatos Annával.

A találkozás megállíthatlanul bűnös kapcsolattá fejlődik, amiért az ártatlanok is megfizetnek. A tragédia váratlanul és megmásíthatatlanul változtatja meg valamennyi szereplő életútját. Döbbenetes erejű, lebilincselő, megható történet. A regényből 1992-ben filmet készítettek Végzet címmel.

10/10.

Ha az utca emberének divatjáról akarnék írni, akkor lenne benne egy bekezdés arról a férfiról, aki pénteken a debreceni sétálóutcán szürke nadrágot, és zakót viselt, inget, és nyakkendőt, barna bőr táskát kiegészítőül, és hatalmas kocka szemüveget. Haja már őszes, jobb oldali választékkal. Bajuszt visel. Már messziről kiszúrom, a pillanat tört része alatt döntök, és ráköszönök. Ahogy elhaladok mellette utánam fordul, visszaköszön, Jó-jó napot kívánok! - mondja, és látom, hogy keresgél a memóriájában, vajon honnan ismer, én viszont sosem felejtem el az arcát. A legszigorúbb tanárom volt a főiskolán. Egy pillantásból kiszúrta, hogy ki az, akinek lövése sincs a feladathoz, az aztán nem köszönte meg, amit tőle kapott. Szigorlaton adott egy példát, amire nem kaptam időt, ott helyben, előtte kellett megoldanom, de nem engedte befejezni. A mai napig büszke vagyok arra az ötösre.

Ha a pénteki vezetésemet örökíteném meg, mindenképpen megjegyezném, hogy némi segítséggel végre sikerült megfordulnom, és leparkolnom a Szent Annán, mentem 50 km/h-val, és óra végén életemben először azt mondtam, hogy élveztem a vezetést! Ez nem tudom, hogy a keresztbe tett ujjaimnak köszönhető-e, amivel kivédtem az oktató kritikus megjegyzéseit, vagy csizi segítő szándékú hozzászólásának, gyanítom, hogy is-is, de leginkább annak, hogy indulás előtt sikerült jól beállítani az ülést.

Ha a szombati utazásom lenne a téma, feltétlen benne lenne, hogy leadtam a szakdolgozatot, és hogy visszaszívom, hogy a konzulensem el sem olvasta, mert a körbenülős beszélgetés során, mikor rám került a sor, és nekem kellett a hogylétemről beszámolnom, akkor közbevágott, és ajánlotta a többiek figyelmébe, hogy olvassák el, többek között azzal a megjegyzéssel, hogy "öröm árad belőle".

Ha a a szerelmi életemet kívánnám tálalni, meglehetősen üres lenne a tányér, leszámítva azt a lerágott csontot, ami újra és újra előkerül. Legutóbb tegnap éjjel ébresztett álmomból egy baráti beszélgetésre. Nem mondhatom, hogy a beszélgetés során maga lett volna a központi téma, ugyancsak figyelmes hallgató volt, hisz még azt is megkérdezte, hány kiló vagyok? Majd felvetette, hogy találkozhatnánk, hisz már több, mint egy éve nem látott.

Nekem viszont a barátságról egészen más elképzeléseim vannak, és ma erről szeretnék írni. Mindenekelőtt a kölcsönösség, ami egyik alapvető kritériuma. Nem kell hozzá patikamérleg. Kell viszont némi nemű rendszeresség a személyes találkozásokban is, a személyes kapcsolattartáshoz pedig áldozat. Időből, anyagiakból, energiából. Amelyik kapcsolatért nem áldoznak, az annyit is ér.

Úgy indultam el, hogy nem hagyom magam. Túl sok már nincs belőle hátra, ezt a kis időt szeretném tanulás helyett szórakozással eltölteni. Persze ez már eleve rosszul hangzik, belátom, minek költeném a pénzt potyára? Nyilván van még mit tanulnom. Az viszont még sem járja, hogy minden alkalomról sírva jövök haza. Már a legutóbbi alkalomnál is éreztem az erőt, egy csöppnyi magabiztosságot. Másfél hetes kihagyás után még sem számítottam csodákra. Én azt hiszem, sokkal elnézőbb voltam magammal. Akkor romlott el a dolog, mikor megjegyezte, hogy talán még sem kellene hétfőn vizsgára mennem. Másodjára beparkoltam, leállítottam az autót, és azt mondtam elegem van, nem csinálom tovább. Volt még fél óra hátra. Azzal telt el az a fél óra, hogy megmagyaráztam, immár sokadszorra, hogy hogyan működöm. Ő meg azt magyarázta, hogyan kellene működnöm.

Hihetetlen volt, néztem a szemébe, és mondtam a magam igazát. Ott helyben kiadtam a mérgem, a dühöm, a bosszúságom, az elkeseredésem. Meg sem rezzent. Kimérten, higgadtan, a közepéből mondta, hogy onnan, ahol én vagyok másképp festenek a dolgok, nem ugyanaz, mint a valóság. Ráhagytam, nem egy nyelvet beszélünk. Újrakezdtem, ha valaki azt mondja nekem, hogy nem megy, akkor azon pillanatban abbahagyom, és valóban nem fog menni. A legrosszabb, ha ezt teszem fel előzés közben mondja. Meg kellett volna várni, míg leparkolok. Szerinte én már a kezdet kezdetén felpörgettem magam, én meg úgy gondolom, hogy kölcsönhatásban állunk, és a megjegyzései hatottak. Szerinte nem szabadna hagynom befolyásolni magam. Egyszerű pszichológia, ha azt mondják, megerősítenek, hogy meg tudom csinálni, akkor meg is fogom csinálni! És ha nem? - kérdezett vissza, - akkor magamat és téged is becsapnálak, ami a lehető legnagyobb hiba volna. Igazad van, dőltem hátra, feladva a harcot, mire ő, hogy hiába vitatkozol velem, én akkor is szeretlek, mert nagy lelked van, mindig meg tudlak sirattatni.

Innentől kezdve megint bőgtem, mint az albán szamár, és röhögtem is egyszerre.

Drága Minisztérium úr!

Engedje meg, hogy azzal kezdjem én nem vagyok egy hálálkodó típus. Hálásnak hálás vagyok, de a külvilág felé ez direkte nem látható. Én a Minisztérium úrnak most direkte szeretném megköszönni az érettem való munkálkodását! Az, hogy engem engedélyezni tetszett nekem égről a csillag. Eddig is szív és lélek egymást erősítvén bennem tettem, mit tennem kellett, ezután két ember helyett teszem ugyanazt. Lehet, hogy ezért engem a pokolba kíván az a másik, de akkor hivatkozni fogok a Minisztérium úrnak számomra küldött levelében foglaltakra mindazonáltal. Kicsinység alakot öltött bennem a riadalom, de mihelyst a Minisztérium úrra gondolok bennem az érzés simuló tenger.

Minisztérium úr, engem még így senki fel nem magasztosított! Nézze el nekem a Minisztérium úr, hogy én mégis annak a saját készítésű sajtkrémnek örvendezek leginkább az erkölcsi fizetség ellenében, amit a mindennapi pirítósomra kenhettem ma este. Egyáltalán a pirítósnak! Biztosíthatom a Minisztérium urat, hogy nem pazarlom el a nekem szánt megbecsülést kaviárra, egyáltalán a tenger gyümölcseire. Nem mintha nem szeretném! Szeretem, de tudja, hogy van az a Minisztérium úr, az én apám se szerette se a banánt, se a csokoládét utánunk az életben, drágább volt, minthogy megegye előlünk.

Még egyszer köszönöm a Minisztérium úrnak, és köszönném még 364 napon keresztül, ha tetszik érteni, mire gondolok.

Jó egészséget kívánva őszinte tisztelettel.

Amikor az ember tisztességesen végigcsinálja a 40 napos böjtöt, beleértve a két egymás utáni napot, a nagypénteket, és a nagyszombatot is, akkor a test elleni vétek a húsvéti húsos menü. Fokozatosan kellene visszaállni a húsra, ehelyett sonka, füstölt kolbásszal, töltött tyúkkal, nem beszélve a házi süteményekről, amik szintén nem a levegőtől nőnek olyan nagyra. Én végigcsináltam a böjtöt is, annyi pirítós kenyeret ettem már, egy fél falunak elég lenne, aztán becsülettel végig ettem a szentelő kosár tartalmát is. Tudhatnám már, hogy az én testem bosszú álló fajta. Anya szerint olyan az alakom, mint a Holdé. Most éppen fogyok. Egyébként én így érzem jól magam!

Különösebb erőfeszítésbe nem kerülne átállni a vegetáriánus életmódra, a gyomrom is a könnyebb ételeket preferálja. A kérdés már csak az, hogy a pirítós kenyeret hogyan bolondíthatnám meg, hogy változatosabb legyen az étrendem? Nagyanyám a tulipánhagymára esküszik. Az, hogy összekeverte a fokhagymával egy dolog, egye, ha szereti, én jobban aggódtam a hatása miatt. Utána is néztem, és ezt találtam Rózsika oldalán:

Ez azért megnyugvásra ad okot. Talán nagyanyám ereiben is csörgedezik némi japán vér. Lehet, hogy az időnkénti meg nem értések is ide vezethetőek vissza? Egy másik lehetséges alternatívát az öcsém ajánlott a figyelmembe. A minap rákvacsorát küldött kóstolóba. Én hiszem, hogy vagyok olyan bátor, hogy egyszer majd megkóstolom. Most még nem jött el az ideje. Az apró kis krumpliszerű alakzatok láttán futásnak eredtem. Nem az íz, a látvány, leginkább a gondolat az, ami nem engedi a számba venni az ún. tenger gyümölcseit. Ha már választani kellene, akkor előbb kóstolnám meg a tulipánhagymát, de bízom benne, ennyire nem kell leszűkíteni a halmazt. Ha az ember nyitott szemmel jár előbb-utóbb megtalálja a fogára valót.

(játék a rövid távú memória trenírozására)

Harmincas nő, búza szőke hajjal, barna műbőr cipőt visel, fekete szövet nadrágot. Klasszikus szabású krém színű tavaszi kabát van rajta, arca smink nélküli, csak a fül alá érő hajában hord egy világosabb tincset, egyébként úgy tűnik, nem követi a divatot. Mikor a szél kitépi a kezemből a helyjegyet segítségül felajánlja, hogy rálép. Kedves, figyelmes nő.

Huszonöt év körüli fiatal férfi, haja rövid (max. 3 mm), ufó szemüveg van az orrán. Fekete, rövid dzsekit visel, aminek szürke bundás a kapucnija belül, márvány koptatott szűkülő szárú farmert, dupla farzsebekkel. Cipője fekete, 7,5 cm vastag talppal. Telefonál, közben fel alá járkál a peronon, néha kiköp a sínek közé. Annyi minden van még ott azon kívül.

Teenager lány, 150 cm magas, hosszú, sötét haját lófarokban hordja. Lábbelijéről lerí, hogy egyik kedvence lehet. Fehér, hámló műbőr. A nadrág dereka egy számmal szűkebb a kelleténél, ezért előnytelenül fennakad a lány csípőjén, amitől az üllete is lejjebb kerül. Mélyen dekoltált blúza felett bundás gallérú fekete vastag felső, hátán "love to live" felirattal. Telefonál, oda-vissza járkál, éppen keresztezi az ufó szemüveges fiú útját. Hetykén jár kel a fiú előtt, kellemes hangon, jól artikuláltan beszél. Meseszép arca van.

Te komolyan azt hiszed, hogy én nem vagyok elfáradva egy nyolc órás munka után? - kérdeztem vissza meglepő türelemmel. - Azt hiszed, hogy egész nap ülök én az irodában? Hát ülni éppen ülök, de nem úgy, ahogy gondolod. Nem beszélgetek ott egész nap a többiekkel, ha esetleg azt hinnéd. Vagyis beszélgetni éppen beszélgetek, de ez amolyan irányított beszélgetés, és nem a lábamat lóbálom közben. Illetve van, hogy lóbálom, de olyankor mondom, hogy a többiek is lóbálják, minél magasabbra, meg hogy nyugodtan pihenhetnek közben, ha elfáradtak. Én olyankor pólóra vetkőzöm, de nem a laza munkakör miatt, a labdát is össze kell szednie valakinek. Van persze olyan is, hogy sétálunk egyet a téren. De az nem olyan séta, mint képzeled, hogy az ember ráér időtlen időkig oda-visszajárkálni. Én például feladatomnál fogva sétálok egy darabig, a többiek meg így strukturálják az időt. Remélem, ebből nem arra következtetsz, hogy én csak szórakozom ott egész nap! A nevetés is csak egy visszajelzés számomra arról, hogy jó felé haladok a munkámban. Minél többet nevetnek, annál biztosabb jelzés, annál biztosabban tudom, merrefelé haladjak. Az ember szinte feltöltődik a sok nevetés hallatán! Na, nem úgy töltődik fel, hogy szárnyal  hazafelé, én éppen csak vonszolom magam. Most azt hiszed, hogy nem szeretek hazajönni? Hogyne szeretnék egy ilyen fárasztó nap után! Végül is otthon, és otthon között is van különbség!

Mikor annak idején dobókockával, kirakóval, kártyával, labdával, meg egy szatyor almával indultam el nap, mint nap a gyerekekhez az iskolába, hogy valahogy lekössem őket, ki gondolta volna, hogy nem is olyan sokára überelni fogom a mennyiséget. Ma dvd lejátszóval, egy halom lemezzel, egy szekér könyvvel indultam útnak. Azt ugyan gondoltam, hogy nyuszikákkal, kiscsirkékkel és egyéb cukorborsó állatokkal max. tíz éves korig próbálkozhatok, de hogy a mandalafestés olyan sikert fog aratni, mint amilyet aratott, azt álmomban sem! Alig bírtam abbahagyni. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy én legalább annyira élveztem a kockázást is az iskolában, mint a gyerekek. Evidens, hogy magamnak is nyomtattam egy tűzszélű karikát.)

Igen jó jóság a mai napban, hogy megjött a látatlanul is imádott könyv! Túl sokat úgy sem fogok tudni róla mondani, meséket tartalmaz, életmeséket, és ha minden igaz, nem muszáj lineárisan olvasni, bármelyik mesénél nyitom ki, érthető a könyv. Itt egy kis ajándék:

Miközben a lemezeket válogattam emlékek jutottak az eszembe. Rengeteg dalt meghallgattam, amiket ezidáig nem. Mondtam is neki (=az esőcsepp hangja a folyó vizén) akkor, hogy hiába vigasznak szánta, azért nem hallgatom meg a dalokat, mert még mélyebbre löknének a szomorúság mocsarában. (sic!) (Egyébként, ha regresszió, megnyugtatok mindenkit, nem kívánok keresztrímes verseket írni a közeljövőben!) És akkor egyszer csak megszólalt a telefon. Nincs ebben semmi varázslatos. Tavasz van, nyiladozik a világ és nekem kirobbanóan jó kedvem van! Vagy mániás depresszióm.

Itt ülök csavarókkal a hajamban - lassan becsavarodom (sic!) -, a bőrt szedegetem a szám széléről, kávét iszom, ki tudj' hányadikat, a háttérben - inkább előtér az a háttér - a Café del Mar (2002) Classic szól, hallgatom. Tesztelem a zeneterápiát magamon. Lassan beleöregszem ebbe a dolgozatba. Utoljára akkor csináltam ilyet - csavarók -, mikor tesó lagzijára készültem. Persze voltak apró-cseprő próbálkozásaim, de ilyen türelmesen, mint most még nem viseltem csavarókat, öröm nézni.

Jut eszembe, hogy miről? - tesó, Café del Mar, öregedés és becsavarodás, hogy ugyan voltak nekem, akik vigasztaljanak, de mint segítő szakembernek készülő hallgató egyszerűen megdöbbentem tesó krízisintervencióján a forgalmi bukásom után. Én, mint beszűkült tudatállapotú egyén, miután másodjára fel tudtam venni a telefonját - elsőre a nevétől rám jött a zokogás (aha! Zokogó majom - még mindig nem olvastam el) - már a köszönés után elcsuklott a hangom. Kérdezte, hogy mi volt, de a sávváltáson kívül nem igazán jött ki hang a torkomon. Tesó nem engedett, próbált kibontani, kérdezett, és kérdezett, egy-két sírás után felszaladt a Halászbástya tornyába, ott jobb volt a vétel, meg a panoráma is, lefestette nekem, talán az is közrejátszott, meg az optimizmus, amit szép lassan belém csepegtetett végtelen türelemmel és kedvességgel, hogy a végén nevetve tettem le a telefont.

Most egyszerre számtalan könyvet olvasok. Van köztük a gyászról szóló Verena Kasttól (nem a Kötés és oldás), krízishelyzetekről, van mentálhigiénés könyv, Parti Nagy Lajos, és becsempésztem egyet Tisza Katától is. Már meg is feledkeztem a Doktor Kleopátráról, de mikor megpillantottam az antikvárium polcán rögtön eszembe jutott. Szeretem azokat a könyveket, amik felől nem kell döntenem, mert egyszerűen a létezésük dönti el azt, hogy megveszem. Nagyon szép könyv, borzasztóan tetszik a borítója! Most egyszerre két ilyen véletlen öröm is ért, az egyik aukciós oldalon megtaláltam Bucay Életmesék című könyvét, alig várom, hogy megérkezzen!

Az az öröm sem elhanyagolható, amit akkor éreztem, mikor Gigi megmutatta a könyveit. Most már nem Kyara, látom a csillogást a szemében, mikor Giginek szólítom, legyen ez a neve ezentúl. Állandóan olvas. A múltkor is bemegyek, csak egy nagy könyvet láttam, ami eltakarta az arcát. Tapintatosan ki is mentem a szobából, tudom, milyen az, elmerülni egy történetben. Legutóbb kérte, hogy segítsek megigazítani a könyveit, mert szétcsúsztak, neki az én könyvespolcom tetszik - mondta és hiába az átmeneti érdektelenség, újra és újra sorba rendezi a könyveit. Legjobb a példa után tanulni.

Tojás nagyságú hó esik.

Ennyi energiabefektetéssel már repülőgépet is meg lehetne tanulni vezetni, az hótziher. Vagy villamost. Katamaránt. Mennék ott kör-ú (néha Miklós is beüt egy betűt, azt hiszi, szeretem, pedig ha tudná, hogy csak a simogatás miatt tartom) (állítólag jót tesz az idegeknek), mennék ott körbe-körbe Debrecenen, csöngetnék egy picit, végtére is, a legtöbb helyen nekem lenne elsőbbségem. Ennyit akkor sírtam utoljára, mikor elhagytak. Nem baj, jól kitisztítsa (sic!) belőlem a bűntudatot. (Miklós szundikál tovább.) Van még belőle egy kevés, mert olyan ez, hogy a perem alá búvik, sarkokba, repedésekbe, nehezen tudja kipiszkálni az ember, ha egyszer befészkelte magát. Mint a kilenc kutya, amelyik kölykedzik. Állítólag a legyet is röptében. Hová tettem a szemem, meg kellett volna állni! Minden lehetőséget kihagyok. Állítólag nincs önismeretem, azon dolgozunk. Szépen rezeg a bajusza, ahogy lélekzik. Ha netalántán minden kötél szakad, már ismerem az összes trolijáratot, bárhová eljutok. Van Damme is hogy kifejlődött a végére.

A könyvet Audrey Niffenegger írta, még nem olvastam. Itt a fülszöveg:

A film sokak szerint nem lett olyan jó, mint maga a könyv, de ez általában igaz, nekem viszont nincs összehasonlítási alapom. Csak azt tudom, hogy az első öt perc után tudtam, hogy tetszeni fog a film, a színek, a környezet, a szereplők miatt, s egy percig sem unatkoztam közben. Párszor elsírtam magam, áldom is az eszem, hogy nem moziban néztem, mert nekem a sírás nem megy diszkréten.

10/10.

Aztán mikor ketten maradtunk a kocsiban - ez így nem jó! - végig ketten voltunk, csak az a sok autó péntek délután a debreceni utcákon azzal az illúzióval töltött el, mintha sokan lennénk benne. Mindenki azt figyelte, hogy óvatoskodom a megfordulásnál, vagy éppen, milyen sebesen közeledek a zebra felé. Ezúttal nem sokat szólt, párszor rálépett a fékre, illetve akkor válaszolt, ha kérdeztem. Én ettől függetlenül kommentáltam magam folyamatosan, hogy azt mondtam, most átjöttem ebbe a sávba, nem tudom, minek, nem mondtad, vagy itt nem tudok megfordulni, mert záróvonal van, de ott igen!, előrébb megyek, leállok ide oldalra, hogy meglegyen a három sáv, mondtam ezt az egyetemmel előttem.

Sokan voltunk, de aztán mikor ketten maradtunk, és összefoglalásszerűen megbeszéltük a hibákat, hogy tanuljunk, pardon, tanuljak belőle - mondjuk azt azért megkérdezném, ő tanult-e tőlem valamit, mert hát a Mester is tanul a Tanítványtól, nem? - akkor egy ártatlannak szánt mondattal szíven talált, hogy azt mondta, túl kell lépni a hibákon, de nem is, hogy idővel túl kell, hanem, hogy azonnal, és akkor az én izgalomtól rózsás arcom még jobban kinyílt. Mert hát nem ez az én legnagyobb mumusom ebben az életben? Jó, legyen életszakasz, de nem? Olyan ez az autóstanfolyam, mint egy személyiségfejlesztő tréning. Ő már ment volna tovább a bizonytalanságomra, én még mindig a túllépéssel voltam elfoglalva. Jól is néznék ki, ha mondjuk nyolc évig rágódnék rajta, hogy későn vettem észre a sárgát, legközelebb jobban figyelek, slusz-pasz.

Egyébként meg egyre magabiztosabb vagyok. És idővel még magabiztosabb leszek, de akkor már a saját autómmal fogok szaladgálni, és nem tesóval vitetem haza magam, hogy a teherautót úgy előzze ki a két sávos úton, hogy bemegy ötödiknek a szembejövőbe, és a - szerintem - utolsó pillanatban visszasorol a jobb sávba két kocsi közé. Nem, barátocskám, én akkor majd magabiztosan követem a teherautót hazáig, és majd akkor fogok így előzni, mikor bejártam az egész országot a kis busszal, majd ha éveket vezettem Pesten, meg Pécsett, majd akkor, addig meg inkább rózsás legyen az arcom, mint halálsápadt. Alig várom!

Ha az ember lánya busszal utazik, és mellette egy jól öltözött hölgy fennhangon cuppog, akkor legfeljebb találgat magában, hogy milyen finomságot rejthet a szomszéd szája. Ha a találkozóig van még fél óra vissza, legfeljebb megmelegíti a hátát a váróteremben. Ha az első kanyarban átsodródik a bal oldalra, legfeljebb fennhangon örül, hogy nem jött szembe senki. Ha a következő kanyar után a másik sávba térne vissza, legfeljebb együtt örül az oktatójával, hogy az nem kapott szívinfarktust. Ha az ember lánya még ezek után sem száll le a gázról, legfeljebb kihagy 10 lehetőséget a megállásra. Ha az ember lánya kihagy 10 lehetőséget a megállásra, legfeljebb megtanul merőlegesen parkolni. Ha a merőleges parkolás után észreveszi szemben a Megállni tilos! táblát, legfeljebb gyakorolja a kiállást hátramenetben. Ha a következő parkolásnál egy hókupacra áll rá, legfeljebb megtanul leszállni róla. Ha az ember lánya látja, hogy a busz elment nélküle, legfeljebb megy majd a következővel. Ha a buszon a legszarabb helyet fogja ki, legfeljebb olvas alvás helyett. Ha a buszon nincsen világítás, legfeljebb rádiót hallgat. Ha a rádió a zúgás miatt élvezhetetlen, legfeljebb bekapcsolja Szalóki Ágit. Ha otthon rájön, hogy egy fontos levelet aláírás nélkül tett postára, legfeljebb ránt egyet a vállán - lehetne rosszabb - azzal lefekszik aludni.