Ezt a könyvet hétfőn találtam az antikváriumban. Volt mellette egy másik könyv is, a Gyűlöllek, most már nagyon bánom, hogy nem vettem meg! Ez a könyv gyönyörű, még ha a szerelmi történet, amiről szól az a világ egyik legszomorúbb története is. Vagy minden reménytelen szerelmi történet szomorú, és nincs is leg közöttük?

A piros, kemény kötésű borító megtévesztett. Vissza is tettem a polcra, mert azt hittem valami ponyva. Mondjuk a kategóriák közt sincs éles határ. Csak azért mentem vissza a könyvhöz sikertelen körutam végén az antikváriumban, hogy míg elolvasom a fülszöveget, fél füllel hallgathassam az éppen fennhangon folyó eszmecserét Márai darabjairól.

Így kezdődik a könyv. Egyszer olvastam el, és egyszer átlapoztam, de egyszerűen nem találom a főszereplő nevét! Ha valaki tudja, és nem a film szereposztásából vette, akkor írja meg legyen szíves! Josephine Hart 1/1-ben meséli el a történetet, megint egy nő ír férfit. Szerintem ezt tanítják az író akadémián, mert nem létezik, hogy "mindenkinek" zsigerből megy a váltás! A történet néhány szereplős, egy jómódú, boldog, minden tekintetben kiegyensúlyozott angol családról szól. Az álló vizet Anna Barton megjelenése kavarja fel, aki Martyn barátnője. Ingrid, a leendő anyós képtelen elfogadni Annát, érzi, hogy veszélyt hoz a családjára. Anna 8 évvel idősebb Martynnál, ami alapvetően még nem jelentene problémát. A probléma valójában akkor kezdődik, mikor Martyn édesapja véletlenül találkozik a titkozatos Annával.

A találkozás megállíthatlanul bűnös kapcsolattá fejlődik, amiért az ártatlanok is megfizetnek. A tragédia váratlanul és megmásíthatatlanul változtatja meg valamennyi szereplő életútját. Döbbenetes erejű, lebilincselő, megható történet. A regényből 1992-ben filmet készítettek Végzet címmel.

10/10.

Itt ülök csavarókkal a hajamban - lassan becsavarodom (sic!) -, a bőrt szedegetem a szám széléről, kávét iszom, ki tudj' hányadikat, a háttérben - inkább előtér az a háttér - a Café del Mar (2002) Classic szól, hallgatom. Tesztelem a zeneterápiát magamon. Lassan beleöregszem ebbe a dolgozatba. Utoljára akkor csináltam ilyet - csavarók -, mikor tesó lagzijára készültem. Persze voltak apró-cseprő próbálkozásaim, de ilyen türelmesen, mint most még nem viseltem csavarókat, öröm nézni.

Jut eszembe, hogy miről? - tesó, Café del Mar, öregedés és becsavarodás, hogy ugyan voltak nekem, akik vigasztaljanak, de mint segítő szakembernek készülő hallgató egyszerűen megdöbbentem tesó krízisintervencióján a forgalmi bukásom után. Én, mint beszűkült tudatállapotú egyén, miután másodjára fel tudtam venni a telefonját - elsőre a nevétől rám jött a zokogás (aha! Zokogó majom - még mindig nem olvastam el) - már a köszönés után elcsuklott a hangom. Kérdezte, hogy mi volt, de a sávváltáson kívül nem igazán jött ki hang a torkomon. Tesó nem engedett, próbált kibontani, kérdezett, és kérdezett, egy-két sírás után felszaladt a Halászbástya tornyába, ott jobb volt a vétel, meg a panoráma is, lefestette nekem, talán az is közrejátszott, meg az optimizmus, amit szép lassan belém csepegtetett végtelen türelemmel és kedvességgel, hogy a végén nevetve tettem le a telefont.

Most egyszerre számtalan könyvet olvasok. Van köztük a gyászról szóló Verena Kasttól (nem a Kötés és oldás), krízishelyzetekről, van mentálhigiénés könyv, Parti Nagy Lajos, és becsempésztem egyet Tisza Katától is. Már meg is feledkeztem a Doktor Kleopátráról, de mikor megpillantottam az antikvárium polcán rögtön eszembe jutott. Szeretem azokat a könyveket, amik felől nem kell döntenem, mert egyszerűen a létezésük dönti el azt, hogy megveszem. Nagyon szép könyv, borzasztóan tetszik a borítója! Most egyszerre két ilyen véletlen öröm is ért, az egyik aukciós oldalon megtaláltam Bucay Életmesék című könyvét, alig várom, hogy megérkezzen!

Az az öröm sem elhanyagolható, amit akkor éreztem, mikor Gigi megmutatta a könyveit. Most már nem Kyara, látom a csillogást a szemében, mikor Giginek szólítom, legyen ez a neve ezentúl. Állandóan olvas. A múltkor is bemegyek, csak egy nagy könyvet láttam, ami eltakarta az arcát. Tapintatosan ki is mentem a szobából, tudom, milyen az, elmerülni egy történetben. Legutóbb kérte, hogy segítsek megigazítani a könyveit, mert szétcsúsztak, neki az én könyvespolcom tetszik - mondta és hiába az átmeneti érdektelenség, újra és újra sorba rendezi a könyveit. Legjobb a példa után tanulni.

2010 (BUÉK!) első könyve, ma olvastam ki. Egyáltalán nincs kedvem leltárt készíteni (általában sem), és nem is látok sok értelmét összeszámolni a tavaly olvasott könyveket. Nem mindegyikről írtam, de még így sem lenne túl nagy szám, amellett, hogy úgy érzem (mert úgy is van, hogy) folyamatosan olvasok. Ráadásul annyira nem élveztem egyetlen könyvet sem, mint ahogy szeretem élvezni a könyveimet. Mindezt azért mondom, mert Jorge Bucay könyve végre nagyon közel áll hozzám. Ez a könyv nem egy történetet mesél el, hanem egy embert, aki Jorge Bucay. Nincsenek évszámok, nincs kronológia, amolyan füveskönyvszerű írás ez, ha lehet ilyet mondani, de nem Máraisan zárt "örökérvényű" igazságokkal, hanem az író állítása szerint is képlékeny gondolatokról van benne szó.

Jorge Bucay gestaltista pszichoterapeuta 1949. január 1-én született (Isten éltesse sokáig!) Buenos Airesben, Argentínában. Az Életmesék című könyvét ajánlotta a csodálatosan életvidám pszichológus tanárnőm, Júlia, így kerültem kapcsolatba az íróval. Magyarul nem sok információt találtam Bucay személyéről,  egy angol nyelvű oldalon láttam egy listát, annak alapján eddig 27 műve jelent meg! Szomorú, hogy magyarul csak két könyve elérhető.

A Levelek Claudiának 55 fiktív levelet tartalmaz. A címzett talán kitalált, talán létező személy. (Még az is lehet, hogy egy vágy, hogy legyen valaki, aki szenvedélyesen kíváncsi a gondolatainkra.) A könyv alapötletét Georg Groddeck terapeuta Az Ős-én könyve adta. Bucay a leveleket 3 éven keresztül írta.

Az egyik kedvenc részem a könyvből:

Azt hiszem, Jorge Bucay könyve azok közzé a könyvek közé tartozik, amiről majd azt mondom, hogy megváltoztatta az életemet. Itt pedig álljon egy lista azokról a könyvekről, amik Bucay életét változtatták meg:

J. Krisnamurti: A teljes szabadság
G. Groddeck: Az Ős-én könyve
H. Prather: Jegyzetek magamnak
F. Perls: A szemeteskukán belül és kívül
A. Saint-Exupéry: A kis herceg
B. Stevens: Ne siettesd a folyót
E. Hemingway: Az öreg halász és a tenger
F. Perls: A Gestalt-megközelítés
A. Huxley: Szép új világ
E. Berne: Mit mond ön a Jó napot! után
L. Buscaglia: Élni, szeretni és tanulni
H. Hesse: Demian. Emil Sinclair ifjúságának története
C. Rogers: A személyiséggé válás története
J. Zinker: Az alkotó folyamat
G. Orwell: Állatfarm
C. Castaneda: Don Juan tanításai
E. Berne: Emberi játszmák
E. Fromm: Birtokolni vagy létezni
A. Porchia: Hangok
A. Stalli: A körház
F. Perls: Álmok és létezés
W. Schultz: Egyek vagyunk mind
Bagwan Rajneesh: Tao: a három kincs
Giovanni Papini: A vak pilóta és más elbeszélések

Ezt sem hagyhatom ki, bár amint lehet, meg fogom venni a könyvet, mert akarom:

10/10.

A könyv főszereplője egy 48 éves nő, Leda, kinek történetének egy kulcsmozzanata, mikor fiatalabb korában elhagyta a családját. A lányai 4 és 6 évesek voltak akkor, három évig feléjük sem nézett. Számomra ez a könyv a szökés miatt érzett bűntudatról szólt. Hol annak felfokozott, irreális létezéséről, hol látszólagos hiányáról. A könyv szerkezete ötletes, nem is tudom biztosan, hogy az indító kórházi kép, és a záró sorok közötti események valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodta azt Leda, lehet rajta gondolkodni. (Már ha valaki szereti a detektívesdit.) Arról az időszakról, mikor visszatér családjához, és mikor a lányai felnőtt fejjel követik apjukat Kanadába semmit sem tudunk meg, a lényeg, hogy a nő újra szabaddá válik, ezúttal szorongás és társ nélkül vakációzni indul. A vakáció talán kitaláció, talán nem, nem tudom eldönteni. Van egy nagy család, egy közönséges olasz família, kiknek életébe előbb szemlélőként a strandon, majd mint a fiatal anya útjának egy lehetséges alternatívájaként belecsöppen.

Az, hogy a könyv ötletes, csak utólag tudom mondani. Miközben olvastam, az első hatvan oldalt halálosan untam. Onnantól kezdtem némileg belevonódni a történetbe, mikor Leda elemeli a fiatal anya, Nina gyerekének babáját. Meglehetősen zavarba ejtő cselekedet egy felnőtt nőtől. Ez az elveszett baba aztán bonyodalmakat vált ki az egyik részről, régi sérelmeket hív elő a másik oldalon. Bennem semmiféle ítélet nem alakult ki Leda iránt a vallomása miatt, de a rokonszenv is elmaradt. Talán annyi, hogy kevésbé bántam a választásomat, és el kezdtem abban reménykedni, hogy a történet végül mégis csak kárpótol a kezdeti unalomért. Sajnos nem így történt, a záró mondatot el sem akartam hinni, és nem azért, mert nagyot szólt. Volt egyszer egy tanárom a főiskolán, aki azt mondta, hogy a szépirodalom a lélek tápláléka. Ezért ez a könyv nálam csak:

6/10.

A könyv pontos címe: A járművezetői vizsga TESZT kérdéseinek gyűjteménye, 4., bővített kiadás, főszerkesztője Ipolyi-Keller Imre. Már itt az elején be kell vallanom, hogy van újabb, aktuálisabb változata, de én ezt használtam. Tulajdonképpen nem az én ötletem volt, hogy elolvassam, tesóm kérte kölcsön az egyik ismerősétől a tudtomon kívül, nekem, hogy tanuljak belőle(!). (Mellékesen megjegyzem, hogy tőlem távol áll ez a fajta könyvajánlás, ha valakinek tetszik, amiről írok, úgy is elolvassa, ha meg nem, annak megvehetem ajándékba is, max porfogó lesz belőle.) Nem akarom ismételgetni magam, bosszantóan vastag könyvről van szó, 461 oldalas (2,5 cm). Úgy a felénél abba is hagytam, de aztán erősebb volt a félelmem a bukástól a kíváncsiságom, s így összesen két nap alatt végeztem vele.

A könyv egymást logikusan követő részekben dolgozza fel a közledekési ismereteket az A, A1, A korl., B, C, C1, D, E járműkategóriákhoz. Önállóan is használható, de én segítségként az értelmezéshez párhuzamosan olvastam Kotra Károly KRESZ könyv személygépkocsi-vezetők részére című munkáját.

A jegyzetelés persze ebben az esetben sem maradhatott el, a szabályokon kivül oldalszámokat is feljegyeztem. Nagyon tetszett a könyv könnyed, humoros stílusa. A feltett kérdésekre 2 vagy 3 válaszlehetőség közül maga választ az olvasó. A következő lap alján a helyes megoldást is megtalálhatják az azt tudni akarók.

Hátránya  a könyvnek a vastagsága mellett, hogy gyakran kikövetkeztethető a helyes megoldás, ettől függetlenül én kötelező olvasmánnyá tenném, ha előbb nem, középiskolában mindenképp.

70/75.

____________________

* az útpadka az útnak az úttest mellett lévő, útburkolattal el nem látott része, nem pedig az a kb. 15 cm kiemelkedő szegély, amit én útpadkának hittem

Másodjára olvastam el ezt a regényt. Azért vettem elő újra, mert alig emlékeztem rá, csak az maradt meg bennem, hogy tetszett a könyv és olvasónaplót akartam írni belőle "memóriapótlónak". Még Jirí Wolker verses kötetét is magam mellé készítettem, ha szükség lenne rá, de a költő neve valószínűleg egy másik regényében szerepelt Kunderának, talán "Az élet máshol van"-ban, legalábbis a Google találatai szerint. Rájöttem, hogy két dolgot süllyeszt el az agyam gyakorlatilag azonnal, az egyik az unalmas, a másik a sokkoló részek. A regény első kétszáz oldalán gyorsan túl voltam, tudniillik imádom a lélektani, filozofikus gondolatokat, majd következett a vallatós rész, a tömény politika, amitől úgy éreztem egy pillanatra - hiába kaptam már belőle korábban ízelítőt -, hogy át lettem verve, az első kétszáz oldal amolyan beetetés csupán, hogy az író rám zúdíthassa végre mindazt a sérelmet, amit a '68-as orosz megszállás miatt volt kénytelen elszenvedni. Ha van valami, amit halálosan unok az a politika. Amin még nagyon nehezen vergődtem át magam az utolsó 20-30 oldal. Karenin haláltusáját olvasva mondatonként meg kellett állnom. Én nagyon sajnálom az embereket is, ha szenvednek, de egy magán segíteni nem tudó, szerencsétlen állat, egy kutya szenvedését "végignézetni" velem az egyenlő a megkínzásommal. Egy 400 oldalas könyv már ránézésre is rettenetesen sok, legalábbis nekem. Ezt is simán meglehetett volna írni fele annyi oldalon.

A történet főszereplői Tomas, Teresa és kutyájuk Karenin, mellékszereplők Sabina, Franz, Marie-Claude, esetleg Tomas fia meg a szerkesztő. Tomas sebész volt, fiatalon nősült, de házassága, amiből a fia született hamar felbomlott. Ezt követően következetesen próbált eleget tenni annak az elhatározásának, hogy kapcsolatait az erotikus barátságból sohasem engedi átcsapni a szerelem erőszakosságába. Teresa, a vidéki pincérlány iránt is inkább csak részvétet érzett, de ez a részvét elhatározása ellenére egy életre a lányhoz kötötte. Teresa menekült a szülői házból, leginkább anyja számára ordenáré viselkedése taszította a férfi felé, aki bárki lehetett volna: Tomas iránt érzett szerelme nem a férfi személyének szólt, hanem a megmentőnek. Tomas Teresa mellett sem hagyott fel korábbi életvitelével, naponta váltogatta a szeretőit, azután is, hogy feleségül vette a lányt. Teresa pedig tűrt, csak nyomasztó rémálmok formájában közölte férjével a szemrehányásait.

Sabina, a festőnő volt Tomas egyik szeretője, de mind közül a legemlékezetesebb a férfi számára. Viszonyuknak az sem vetett véget, hogy Tomas feleségével elhagyta Csehországot, hogy Svájcban telepedjenek le: Sabina akkor már Genfben élt. Tomast az orosz megszállás után egyik orvos ismerőse, Franz invitálta Zürichbe, akivel egy külföldi konferencián ismerkedtek össze.

Teresa egy idő után egyre nehezebben viseli Tomas nem szűnő kapcsolatát Sabinával. Van egy különleges jelenet kettőjükkel, amikor Teresa, aki fényképészként dolgozott Svájban (s nem mellékesen az állását Sabinának köszönhetően) képeket készít Tomas szeretőjéről annak műtermében az ellenségesség legcsekélyebb jele nélkül. Végül Teresa megelégeli a megaláztatást, és visszautazik Prágába. Tomas bár tisztában van vele, mit kockáztat, egy hétnél tovább nem bírja a lelkiismeret-furdalást, és Teresa után megy. Ezt követően veszíti el állását az Oidipusz-cikke és hajlíthatatlansága miatt, és lesz az elismert sebészből ablakpucoló.

Kundera itt visszakanyarodik Franzhoz, a svájci orvoshoz, akiről elárulja, hogy Sabina szeretője. Kunderára egyébként is jellemző, hogy kiszól a regényből, amit én általában nem díjazok, de ebben a regényben a kiszólás pozitívan hatott rám. "Regényeim alakjai az én saját, meg nem valósult lehetőségeim" - írja két történet között. Franz szerelmes Sabinába, számára a titkolózás nyomasztó, akkor érez megkönnyebbülést, mikor végre bevallja Marie-Claude-nak, hogy viszonya van, és elhagyja az asszonyt. Sabina viszont úgy érzi Franz elárulta őt és szó nélkül kilép a férfi életéből.

Kundera gyakran él az ismétlés eszközével. Az időben hol előre szalad, hol vissza. Szereplői végletes tulajdonságokkal bírnak, viszonyaik már-már betegesek, érzelmileg infantilisek. A cselekmény szempontjából látszólag lényegtelen, olykor botrányos eszmefuttatásai meg-megakasztják a történetet, stílusa számomra mégis rendkívül élvezetes, meglátásai zseniálisak. Bár egyik szereplő sem áll közel hozzám, ha választani kellene, Teresát jelölném meg kedvenc szereplőmnek a mérhetetlen állatszeretete miatt, ami már a földbe ásott varjú megmentésénél tetten érhető és Karenin iránt teljesedik ki igazán.

Számomra a könyv a véletlenekből eredő egyszeri, megismételhetetlen döntések drámájáról szól.  Nincs második lehetőség, a "Mi lett volna ha" gondolata mérgezi az elhibázott életeket, különösen akkor, ha a döntést egy nem létező, eszményi eléréséért hozták meg.

Van egy olyan elképzelésem, hogy ez a borító Sabina egyik festményére utal. Az áruló Sabináéra, aki csak azért sem tette, amit elvártak tőle. A könyv címe is az ő életén keresztül nyer értelmet:

Nem bántam meg, hogy újraolvastam a könyvet. Bármennyire is furcsának tűnnek A lét elviselhetetlen könnyűségének szereplői, sajnos sokkal több közük lehet a valósághoz, mint első olvasatra gondolnánk. Én semmiképpen nem ajánlanám húsz év alatt ezt a regényt.

8,5/10.

30-ig el "kell" olvasnom Kundera regényét, de annak olvasása közben mindig jutott egy kis idő Csernus könyvére is. Muszáj volt neki. Nem rövid könyv, majdnem 300 oldal, számomra mégis végig érdekes maradt. Van benne egy keret, ami úgymond lágyítja a mű szakkönyvszerűségét: ébredés után a doktor a párja mellett fekszik az ágyban, hallgatja lélegzetvételét, s közben gondolkodik. Úgy is vehetnénk, hogy ennek az 5-10 percnek a termése ez a könyv. Ahogy A nő című könyve sem csupán nőknek, úgy ez utóbbi sem kimondottan férfiaknak szól. Már az elején találtam benne egy jó szakmai tanácsot:

Arra szólít fel az író, hogy (minden körülmények között) "Légy hiteles!". Legfőképpen emberként. Egy hiteles ember önmagában is jól elvan, nem fog csak azért másokhoz csapódni, hogy ne legyen egyedül. Bár Richard Bach-nál már volt szó a korábbi énünkhöz írt levél fontosságáról, ezúttal vérszerződésnek hívja Csernus azt a dokumentumot, amit akár egy végrendeletet az utódainknak hagyhatunk örökségül. Miután az ember szembenéz a hibáival eldöntheti, hogy hogyan tovább az életben. Az elvesztett méltóságot, önbecsülést újra lehet építeni, akár egy ilyen szerződés megkötésével önmagunkkal. 

Szó van a könyvben a szerelmi háromszögekről is. Itt elsősorban férfiakról, és a férfiak szeretőiről.  Sok véleménnyel találkoztam már, a legtöbben a nőt kiáltják ki bűnösnek (és kövezik agyon virtuálisan a kijelentéssel egyidejűleg). Épp a minap voltam fültanúja egy vehemens véleménynyilvánításnak, ahol a "feleség" meg volt róla győződve, hogy a férjek ártatlanok, gyakorlatilag meg vannak erőszakolva a "betolakodó" harmadik által. Csernus azt mondja, "amikor valaki boldogtalan házasságban él, akkor vagy sokat dolgozik, vagy szeretőt tart egy bizonyos célra". Van olyan ismerősöm, aki naponta elmondja, milyen terhes számára a szex. Alig múlt negyven. A kérdés az, hogy valóban a szex az a bizonyos cél? Ezekben a feleségekben fel sem merül, hogy nekik is közük van a kapcsolat megromlásához? A legtöbb kapcsolat nem az ágyban indul, hanem (odafigyelő) beszélgetéssel. Nem célom senki felmentése, én azt mondom, egy ilyen háromszög esetén mindhárom fél hibás. Direkt nem használom a bűnös szót, inkább hiszem áldozatnak a szereplőket, saját fel nem ismert tudatlanságuk áldozatainak. Bármikor ki lehet szállni, és a hazug, álszent képmutatás helyett a valódit választani. Ez persze fájdalommal jár, de (érzelmi) fejlődés nincs fájdalom nélkül.

Csernus szerint egy párkapcsolatban a legfontosabb kritérium a boldogság. 

Bátor embereknek ajánlom ezt a könyvet.

10/10.

Hanif Kureishi nevével először az Intimitás (2001) film kapcsán találkoztam. (Sosem fogom megtanulni ezt a nevet, ez szinte biztos!) Ott forgatókönyvíróként szerepel. A film nem tetszett, még annyira sem, mint az Utolsó tangó Párizsban, amihez általában hasonlítják. Érzelem nélküli testiség, már-már pornó, de ahhoz túl önérzetes. Egyébként nem értettem, hogy lehet Intimitás egy olyan film címe, amiben a bensőségesség nyomokban sem fedezhető fel? Ezért is vettem meg az Intimitás című regényt, ami alapján készült a film, "amely elnyerte a 2001-es Berlini Filmfesztivál Aranymedve díját".

132 oldal, vékonyka, "mini" könyv. Szeretem a borítóját, a méretét, a fogását egyaránt. A regény Jay belső monológja (mondtam már, mennyire szeretem az ilyet?), ami már egy tulajdonképpeni meghozott döntés felülvizsgálata pro és kontra érvekkel. Jay a családját, feleségét Susant, és két fiát, a családi fészket készül elhagyni.

Valószínűleg butaság lenne összehasonlítani a filmet a könyvvel. Semmi közük egymáshoz, legalábbis szerintem. Vagy az elefánt esete a vakokkal. Mindenkinek igaza van.

Kureishi egy szóval sem ír le többet, mint amennyi feltétlen szükséges a megértéshez. Mégsem szakirodalom, vagy ellenérzést keltő magyarázkodás, vannak a könyvben kimondottan léleksimogató gondolatsorok, legalábbis ami az én lelkemet illeti.

Az utolsó bekezdést meg meghagyom magamnak. Ha a tenyeremben tartom a gerincénél, máris itt nyílik ki a könyv. Nem tudom Jay maga Kureishi-e, számomra mindenesetre szerethető, a főszereplő, és az író is. Tisztelem az egyenes embereket. 

8/10.

Nekem is van pár könyvem, amit szívesen elcserélnék, úgy hogy csatlakozom a Second-Hand-Clubhoz, melynek tagjai elcserélik, vagy eladják egymásnak felesleges könyveiket.

Itt a listám, amit majd bővítek: 

Száraz Miklós György: Az Ezüst Macska (nem olvasott)
Malota László: Halott kis szerelmesem (újszerű)
Szerb Antal: VII. Olivér (régebbi)
Jean-Pierre Vernant: Mindenség, istenek, emberek (régebbi)
Virginia Wolf: Hullámok (régebbi)
Sáringer Károly: Nőt akarok! válasz Terézanyunak (régebbi)
Gyöngyösi Zoltán: Ez rettenetes (nem olvasott)
Jan Kerouac: Gázos bébi
Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése (nem olvasott)
Dorit Rabinjan: Lakodalmaink (nem olvasott)

Klubtagok: Amadea,  Nima, Jane, Mekegő, Christina, Joeymano, Nani-Zitus, Athala, Csenga, Picurka, Fairybug

1996-ban nagy sláger volt a Tiltott szerelem című szám, amit Császár Előd Alexával énekelt. Mindezidáig annyit tudtam az énekesről, hogy nagyjából velem egy idős, hogy énekelt egy FLM nevű együttesben, s hogy történt egy baleset, amiben meghalt egy ember, és hogy Elődöt kábítószer használattal gyanúsították. Hogy aztán mi lett vele, nem tudtam, de mindig is izgatta a fantáziámat, hogy lehet egy ilyen szituból kikerülni, egyáltalán, hogy lehet túlélni?

A könyvet Császár Előd 2002-ben írta, négy évvel a tragédia után. Célja csupán annyi volt a könyvvel, hogy megmutassa a gondolatait. Az önéletrajzi regény az ominózus éjszakával indul. 1998. december 17-ét írunk. 57 oldalon keresztül lehetünk szemtanúi az író vallatásának, egy másik élet kezdetének.

A régi Császár Előd 1973. február 16-án született. Végigkísérhetjük első lépéseit, gyerek-, kamaszkorát, szerelmeit, zenei pályafutásának kezdeteit, míg vissza nem kanyarodik a baleset éjszakájához, majd az ítélet hozatalhoz.

Én sosem voltam Császár Előd rajongó (igaz, ellene sem), mikor kézbe vettem a könyvet egyedül az ember érdekelt. A könyv stílusa hétköznapi, akár internetes napló is lehetne, bár nincs bejegyzésekre tagolva, és az események sincsenek minden esetben dátumozva. Ami engem kezdetben zavart, az a szmájlik használata, persze láttunk már ilyet könyvben. Hogy az író saját szavaival éljek, amiket valaki más jellemzésénél írt, ezúttal a könyvvel kapcsolatban mondom én: "Nyoma sem volt benne nagyképűségnek, vagy rátartiságnak." Sőt, alázattal megmagyarázott még olyan zenei ámde triviális kifejezéseket is, amiket illene tudni, mint mondjuk a "maxi lemez". A hangvétel nem szentimentális, nem minden áron akaró, pusztán tényfeltáró, mondhatnám, de talán még sem ez a legmegfelelőbb kifejezés, mert a tények egymás utánja engem nem egyszer a meghatódottságig felkavart. Szinte együltemben olvastam el 268 oldalt. Ezzel most visszakaptam az önbizalmamat, még képes vagyok az olvasásra, ha érdekel a történet, köszönet érte! :o))

A könyvből tudom, hogy Császár Előd nem hagyta abba a zenélést, csak nevet, és stílust váltott. Mostanság Shane 54 néven elektronikus tánczenét csinál (lásd illetve hallgasd: Equinoxe 4), s már (2002) jelentős külföldi sikereket tudhat magáénak. A Mester Tamás féle Altass el című számot sem ma hallottam először, valahogy eddig mégsem tűnt fel, hogy a háttérben Császár Előd, azaz Shane 54 "nyomja". Szándékosan nem akarok véleményt formálni, de azt mégsem hallgathatom el, mennyire megdöbbentenek az ítélkező hozzászólások, amikbe aktuális kereséseim során belefutok. Egy életet bűntudattal leélni épp elég büntetés. S hogy még egy közhellyel szaporítsam a szót, s ezzel be is fejezem a naplót, a tehetség (a legádázabb körülmények között is) utat talál magának.

(Mivel önéletrajzról van szó, ezt a regényt nem pontozom, viszont a borító 10/10.)

Dr. Buda Béla könyvéről van itt szó, amelyben a mentálhigiéné alapkérdéseivel foglalkozik. A könyvet hosszú keresgélés után a Nemzeti Tankönyvkiadótól sikerült beszerezni.

A főnököm vetette fel egyik alkalommal, mikor könyvekről beszélgettünk, hogy ha annyira érdekel a pszichológia, mint amennyire mondom, miért nem tanulok mentálhigiénét? Ha nem említi, talán soha nem jut magamtól eszembe. Ekkor viszont szöget ütött a fejemben, és az utánajárás elvezetett ehhez az inkább vázlatszerű összefoglalóhoz, ami egy 339 oldalnyi válogatás a neves pszichológus korábbi tanulmányaiból.

A könyv szerint a mentálhigiéné fogalma, ami nálunk elterjedt külföldön már alig ismert. "Külföldön vagy lelki egészség (mental health, seelische Gesundheit, santé mentale stb.) kifejezés használatos, mint a lelki egészség helyzete általában, vagyis a lakosság lelki egészségügyi állapota, az elmebetegek, viselkedészavarok kezelésének szintje, ill. a megelőzés színvonala vagy mint lelki egészségvédelem, egészségmegőrzés, egészségpromóció, ill. általában megelőzésről, kockázatredukcióról beszélnek. A mi fogalomhasználatunkban a mentálhigiéné mindezt jelenti."

A mentálhigiéné minden társadalmi területen megnyilvánulhat, a politikától kezdve a gyógyításig. Az elnevezés utalhat célokra, bizonyos módszerekre, szemléletre, de konkrét tevékenységi területekre is vonatkozhat. Ide tartozik minden, ami a lelki egészséget javíthatja. Leginkább abban tér el az egészségügy eljárásaitól, hogy a teljes társadalomra kíván hatni, a nem beteg, ill. betegség- vagy problématudat nélküli emberekre, és a mindennapi élet szokványos normális szerveződéseire is. Toleranciát és egészséget hirdet és nyújt. (24. old.) 

A könyv hat nagy fejezetre tagolódik:

1. Szemléleti alapkérdések
2. Problémák és lehetőségek az életfolyamatban
3. Család
4. Munkahely
5. Közösség
6. Speciális kérdések

Nem szűkölködik irodalomjegyzékben a könyv, minden nagyobb rész után bőséges lista található. Számomra kb. a 169. oldal körül vált igazán érdekessé az anyag. "Öregség és társadalom" a rész címe. Nemrég olvastam el V. V. Frolkisz Az öregedés és az életkor című könyvét, abban főleg a szervezet biológiai változásairól volt szó. Dr. Buda Béla azt írja, "az öregség ellen minden síkon az egyetlen lehetséges védekezés az értelmes aktivitás, a képességek gyakorlása, sőt, ha lehetséges, megterheléses fejlesztése". Az idősödő ember "nyugalomra" való intése az egyik legrosszabb megoldási mód.

Meglepő volt arról is olvasni, hogy a munkahelyen az informális csoportok ellensúlyozhatják a rossz munkakörülményeket, s hogy ezek a csoportok nem hogy nem kívánatosak, de hasznosak lehetnek, és fel is kell használni őket. Aztán, hogy a jó munkahelyi légkör nem feltétlenül konfliktus mentes,  inkább a nyílt konfrontálódás jellemző rá.

Nem egy egyszerű olvasmány, a rengeteg idegen szó csak nehezítette az amúgy sem könnyű érthetőséget. Ettől függetlenül rengeteg új ismeretet adott, és jobb könyvet nem is választhattam volna az induláshoz.

Elizabeth Wurtzel regénye már régóta szerepelt a képzeletbeli listámon, így mikor megpillantottam az antikvárium könyvei között gondolkodás nélkül ment a kosaramba. Mintha csak új lenne, max. egyszer olvashatták. A borító első látására lenyűgözött, a színei, a fiatal lány képmása, aki mint utólag kiderült, legalábbis számomra utólag, maga Elizabeth Wurtzel. Hát nem gyönyörű?

Apró szépséghibája a könyvnek a nettó 2,5 cm vastagsága, ami 485 oldalt foglal magába. Nem szeretem a hosszú könyveket, szerintem nincs az a történet, amit 250 oldalban ne lehetne elmondani, és akkor megvan az a jó érzése az embernek, amit egy másfél-két órás film megnézése után érezhet. Én ezt a könyvet több, mint egy hónapig olvastam, este lefekvés előtt leginkább, aminek rendszerint alvás lett a vége. Mentségére legyen mondva, ez egy életrajzi ihletésű regény, Elizabeth Wurtzel életének egy nyolc éves időszakát írja le benne, ami alatt a depresszióval küzdött.

Egy évvel a könyv megjelenése után az írónő kiegészítette a regényét egy utószóval, amiben véleményem szerint a legérthetőbben foglalja össze mi célja volt a könyv megírásával: egyrészt a hozzá hasonló 11-26 éves depressziós fiataloknak szánta, hogy legyen számukra kapaszkodó ez az írás, ne érezzék magukat egyedül a bajban, mivel számára ez nem adatott meg. Másrészt az írónő kendőzetlenül beszámol a vele történtekről, hogy a mentálisan egészséges olvasó megsejthesse, milyen a depresszió érzése: "A depresszió egy makacsul nárcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban."

Elizabeth Wurtzel rávilágít, hogy a depresszió nem egy múló rossz hangulat, hanem egy fekete köd, ami teljesen ellepi az embert, egyedül, pusztán az akaratra támaszkodva kijönni belőle szinte lehetetlen. Könyvével fel akarja hívni a figyelmet a betegség komolyságára. Az írónő több terápia, öngyilkossági kísérlet után jutott el a Prozac-ig, ami egy antidepresszáns, és a '90-es évek Amerikájában csodaszámba ment, szedték, ha kellett, ha nem. Elizabeth Wurtzel szerint a Prozac önmagában nem csodaszer.

Több helyen olvastam, hogy egy depressziós betegnek nem szabad azt mondani pl., hogy szedje össze magát, kedvesen és türelmesen kell vele bánni, de az írónő szerint, aki elmondása szerint  10 évig szenvedett a betegségtől, a kedvességgel csak lehetővé tesszük a beteg számára, hogy kényelmesen megmaradjon az állapotában. A gyógykezelés akkor lesz eredményes, ha a pácienst kellőképpen felhergelik arra, hogy megküzdjön a depresszióval. A depresszióval, ami a "legmagányosabb kurva betegség a világon", és kiváltó oka mindmáig ismeretlen.

Elizabeth Wurtzel azt írja, számára nagy segítség volt még betegsége ideje alatt a zene. Egyetlen könyv sem segített rajta olyan mértékben, mint mikor zenét hallgatott, többek között Bruce Springsteen-t. Többször említi még Sylvia Plath nevét, aki szintén depressziós volt, és 1963-ban megölte magát. Részben olvastam Plath naplóját, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Míg Plath naplója gondosan, már-már túlszerkesztett, amellett a végletekig nyomasztó, addig Elizabeth naplója tartalma ellenére valahogy mégiscsak természetes, könnyed olvasmány, végig ott van benne a pozitív végkifejlet lehetősége.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Nem jöttem rá, miért szedték a könyv egyes részeit dőlt betűvel, lehet, hogy van funkciója, de engem inkább bosszantott. Nem volt számomra emlékezetes gondolatsor sem New York-ról, sem Londonról, és az akkori divat sem jelenik meg a regényben, talán az elején van némi utalás arra, hogy Elizabeth feketében szeretett járni. A könyv tetszett, és hasznossága célját figyelembe véve vitathatatlan, de a korábbi kritikák alapján többet vártam tőle. Nem szívesen írom le, de valahogy akaratom ellenére is fel-fel merül bennem a kérdés a Prozac-országot illetően, hogy csak ennyi? Súlyosabb olvasmányra számítottam.

6,5/10.

Noszlopi László Emberismeret és emberekkel való bánás c. könyvét olvastam legutóbb. A pszichológiai témájú könyvek általában jó szolgálatot tesznek nálam, főleg egy unalmas regény után, vagy mellett. Most Sáringer Károly Nőt akarok! c. regényét vágtam a sutba 68 oldalnyi kínlódás után. "válasz Terézanyunak" az alcíme a műnek és aki tudja, hogy nekem a Terézanyu mit jelent, az nem csodálkozik a választásomon. (Szinte látom magam mások szemében, hogy játszom ki a biztonsági őrök figyelmét, és kerülök közel Rácz Zsuzsához egy sokadik autogramért, hogy egy újabb féltve őrzött kegytárgy kerülhessen  a "Terézanyu" feliratú oltárra. Aki ismer, az tudja*, hogy nem így van. Pusztán a kíváncsiság.) Továbbá a mű hátoldalán felsorakozó illusztris nevek sem egy rossz cégér, úgyhogy nem sajnáltam a könyvért a 400 Ft-ot, amiért kínálták, de egyelőre ott tartok, hogy nekem ez a mennyiségű "dugás" szó, amit a 68 oldalig olvastam egy darabig elég.

Noszlopi László könyvét először 1944-ben adták ki, legalábbis ez áll a copyright után. Azért ilyenkor elgondolkodik az ember a lélek dolgairól: ennyire nem változunk mi, emberek? Nem mondom, van néhány rész, amit átugrottam, mert épp nem aktuális, vagy mert nem értettem, de a maga nemében ezt egy nagyon jó könyvnek tartom, lehet rá építkezni. A pszichológia alapfogalmaktól az emberkiválogatáson át az élet értelméig a legfontosabb kérdésekről szó van a könyvben. Írtam persze megint jegyzetet, abból szemezgetve álljon itt néhány idézet:

És végezetül az emberekkel való bánás alfája és omegája:

Ugye milyen egyszerű?

* Nem állhattam meg, hogy egyszer le ne írjam én is ezt a közösségi oldalakon terjedő "sokat mondó" kifejezést. Nem lettem jobban.

Ezzel a könyvvel igazán megdolgoztam, hetekig, hónapokig olvastam, de nem bántam meg! Ha Jókai Annát, a Napok íróját zseniálisnak tarto(tta)m, akkor Németh László még inkább az. Mindketten hitelesen ábrázolják az ellenkező nem lelki világát, de az, hogy az Iszonyt egy férfi írta, számomra elképzelhetetlennek tűnik, (ebből fakad az író zsenialitása) és nagyon szeretném tudni, hogy csinálta? A történet Kárász Nelli elbeszélése egy tragikus kimenetelű házasságról egyes szám első személyben. A szegény, de nemes származású lány édesapja halála után, aki az egyetlen lény volt, akit valóban szeretett, kényszerűségből hozzámegy a gazdag paraszti sorból származó Takaró Sanyihoz. Nem is az anyagi biztonság, ami sorsának elfogadására bírja Nellit, hanem az édesapjának, annak rosszul léte után tett kimondatlan ígérete, miközben Takaró Sanyiról beszélgetnek:

Azt hiszem, ez a pár sor a döntés magyarázata, bár nem akarom felmenteni Nellit személyes felelőssége alól, miért ment hozzá egy olyan férfihoz, akinek homlokegyenest az ellentéte, s aki az első pillanattól fogva taszította? Ha a két szereplő közül választani kellene, akkor Nellit választanám a szűkszavú határozottsága, büszkesége miatt a dicsekvő, hízelgő, és a testi szerelemért nem egyszer szánalmasan viselkedő Sanyival szemben, de mindketten két embertípus annyira szélsőséges egyedei, hogy egyiket sem tudtam megszeretni.

Amit nagyon szerettem, az a regény stílusa. A nyelvezet érthető, szépségesen régimódi. De még ennél is jobban szerettem, hogy az író nem csak mesél, hanem tanít is,  hisz egy ember lelkének motívációt követhetjük nyomon több, mint 400 oldalon, s ez idő alatt (a történet mintegy 5 évet ölel át) ha meg nem is szerethető az ember, de tökéletesen érthetőek és Uram bocsá' megérthetőek a cselekedetei, még a végkifejlet is, a teljes kiábrándulás, és a  testi érintkezéssel szembeni iszonyból eredő gyilkosság.

Ha nem lenne kötelező, és rajtam múlna, én is kötelezővé tenném. Az már más kérdés, hogy kiknek és hány éves korban?

10/10.

Máraitól először a Füveskönyvet olvastam. Azt még online rendeltem, és borzasztó jó volt kinyitni a csomagot, abból könyvet elővenni, de talán épp akkor határoztam el azt is, hogy ha lehet többet nem veszem el magamtól a könyvvásárlással, válogatással járó örömöt. A gyertyák csonkig égnek (továbbiakban: gyertyák) című könyvet 2002-ben olvastam először. Rákészültem lélekben, várakoztattam magam, majd letelepedtem a fotelembe, és egy ültő helyemben elolvastam az egészet. Nem bírtam betelni Márai stílusának szépségével, és azóta sem bírok. És akkor én maradnék is "Márai stílusánál", és nem bontanám regényekre, s nem kívánkozom összehasonlítani sem egyiket a másikkal, mert minek? Ha megszeretek valakit, akkor egyben szeretem, a gyengéivel együtt. Amikor már nem szeretem bontom hibáira. Azt hiszem, ezt is Máraitól tanultam.

A regény számomra a barátságról szól. A nagy betűsről, amit már említeni is vétek. A regény egyik szereplője, Henrik is kételkedik benne helyenként, de saját léte, és Konrád léte a bizonyíték rá.

A történet lényege egészen röviden, hisz a regény maga sem egy hosszú olvasmány, hogy a két férfi, akik a fiatalságukat együtt töltötték, és egy nőt szerettek 41 év után találkozik újra egymással, s a múlt tisztázása a beszélgetésük célja.

A legszebb, s talán a legfontosabb passzus:

Mielőtt megnéztem a gyertyákból készült filmet, elolvastam pár kritikát róla. Arányát tekintve többen csalódtak benne. Hál' Istennek engem nem befolyásol túlságosan mások véleménye, s most is azt mondhatom, hogy nekem nem voltak túlzott elvárásaim. Egyetlen dolgot hiányoltam csupán, lehetett volna több múltbeli jelenet Krisztinával, és a fiatalkori barátokkal nem csak a lányról egyedül. A vadászatot azért nem sorolom ide, mert nekem nagyon tetszett, hogy az idős Konrád kezébe adták a puskát az emlékezésnél.

Már a film elején a bosszú, mint olyan kerül a középpontba, holott véleményem szerint, ahogy azt korábban is említettem a múlt tisztázása a cél. Kezdetben zavart a főszereplők hanghordozása, mígnem leesett, hogy két katonáról van szó, s én képzeltem rosszul a finomabb karaktereket. Tetszett Henrik belső monológjának megjelenítése: Konrád kapta meg a róla szóló részeket.  Furcsa volt, de érthető Nini többszöri megjelenése a vacsora alatt, míg a regényben kettesben ülnek az asztal mellett. És még a kézfogás, majd a meghajlás sem maradt el a végén, úgyhogy végig is futott rajtam egy jóleső borzongás a huzattól, ami kioltotta a csonkig égő gyertyák lángját.

Pontozás: 9/10.

(A kilenc pont a megoldásnak szól (ám, valljuk be, nem kívánt túl nagy erőfeszítést a készítőktől). A film ugyan tökéletesen visszaadja a könyv hangulatát, de többszöri átgondolás után is arra jutottam, hogy ez a regény nem filmre való. Ami a könyvben számomra élvezetet nyújtott, az az igényes, aha! élményt adó megfogalmazások, amiket jó újra és újra elolvasni, megállni közben, visszalapozni, ízlelgetni, magunkévá tenni, de pont ezek a szép monológok halványulnak el az egyidejű látvány mellett. Ha gyertyák, akkor inkább olvasom el ismét a könyvet.)

Amúgy ez a blog az én szellemi mulatságom - Németh László után szabadon -, az olvasás és a levelezés mellett. Az Iszonyt olvasom, legalább ebbe az egybe sikerült beleolvasnom magam az öt közül. Amit biztos, hogy nem fogok elolvasni, most sem:

1. Orwell 1984
2. Lessing A fű dalol
3. Márquez A szerelemről és más démonokról
4. Márquez Száz év magány

Olyan borzalmasan szörnyű, hogy miután hazajövök már nincs energiám az olvasásra. (Nem mintha a munkahelyen lenne.) Mondjuk a fentebbi néggyel nem az energia hiánya miatt tartok ott, ahol tartok: sehol egész pontosan, hanem a lelkesedés illetve érdeklődés hiánya miatt. Nem nekem írták őket. (Lehet szörnyülködni.) (Újabban ez a szava járásom.) Az Iszony viszont jó! Annyira tiszta, érthető nyelvezete van, egyszerűen olvastatja magát. Még akkor is, ha kötelező. Mert nekem van egyfajta ellenszenvem a kötelezők, mint kedvenc könyvekkel szemben, bevallom töredelmesen. Hisz azt valaki egyszer kötelezővé tette, akár tetszett, akár nem, el kellett olvasni, s azután kijelölni valamit kedvenc könyvvé, igazán nem nagy művészet. Keresni, találni, és rákészülni, az már valami!

S ha már itt tartok - a nem olvasásnál -,  hagy jegyezzem meg magamnak, hogy én elvből - jelentsen ez akármit - nem olvasok újra könyveket. (Olyan csalódás lehet, mint a Kertész féle visszatérés kísérletek eredményei a korábbi fontos színterekre: az ember rájön, hogy már semmi köze a korábbi önmagához.) Tisztelet a kivételnek, mert kivételek itt is vannak, úgy mint Richard Bachtól az Illúziók,  Márai Füveskönyve, vagy A gyeretyák csonkig égnek, Parti Nagy Lajostól az Ibusár, Puskintól az Anyegin, ezeket a könyveket bármikor szívesen elolvasom még egyszer.

S egy hevenyészett - későbbiek folyamán bővített - toplista az említésre méltó, de naplózatlan könyvekről:

Jack London: Martin Eden
Richard Bach: Illúziók, Híd az örökkévalóságon át, Minden és mindenki egy
Hermann Hesse: Demian, A pusztai farkas, Narziss és Goldmund, Camenzind, Sziddhárta, Rosshalde
Márai Sándor: Szegények iskolája, Füveskönyv, A gyertyák csonkig égnek
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Parti Nagy Lajos: Ibusár
Alberto Moravia: A római lány
Závada Pál: Jadviga párnája
Sören Kierkegaard: Egy csábító naplója
Szabó Magda: Az ajtó
Alessandro Baricco:Tengeróceán
Puskin: Anyegin
Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Felszámolás, A kudarc, Valaki más
Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
Milan Kundera: Lassúság, A lét elviselhetetlen könnyűsége
Weöres Sándor: Pszyché
Sylvia Plath: Üvegbura

és a többi...

Fülszöveg: "A Szomjas oázis irodalmunk első kortárs antológiája a női testről. A kötet 56 írásából 36 kifejezetten a könyv számára íródott, a többit pedig szerzőtársaim ajánlották, vagy a hullámok által kivetett kincsként találtam irodalmi folyópartunkon. Arra kértem társaimat az alkotásban, hogy írjanak a megfoganásról, szülésről, születésről és vetélésről. A gyermeki testről, öneszmélésről, felcseperedésről és a felnőtt nő testéről. Az önelfogadásról és önmegtagadásról, a betegségről és gyógyulásról, a test és lélek találkozásának és összefonódásának véget nem érő kalandjáról és talányáról. A 33 szerző által írt könyv rendkívül izgalmas kortárs freskót fest fel női szemmel a női testről, és így végre teljes fényben ragyoghat férfiakkal közös emberi színpadunk mindeddig meglehetősen elhanyagolt, homályban leledző női oldala is."

A kötetet Forgács Zsuzsa Bruria szerkesztette. A borítón Kovács Ágnes Anna látható, ahogy a sorozat valamennyi borítóján is az idén elhunyt színésznő szerepel majd. A Szomjas oázis a második kötet, még négy válogatás várható.

A novellák közül én Orsós Viola A tánctanárnő című írását emelném ki, de biztos vagyok benne, hogy mindenki talál a könyvben hangulatának, habitusának megfelelő olvasnivalót.

Érdekes napom volt pénteken. Egy nő ismerősöm megállított az iskola folyosóján, hogy közölje velem, hogy egy korábbi beszélgetés során plusz információkat olvasott ki a tekintetemből, ami elgondolkodtatta és minden nemű tiltakozásom ellenére nem engedett a következtetésből. Még aznap egy másik kollegina vallotta be őszintén, hogy miért utasította el a korábban felajánlott segítséget. Így egy nap alatt kétszer kellett szembesülnöm vele, hogy drága nőtársaim, professzionálisan tudunk kombinálni és ezáltal a valóság mellé lőni, magamat is beleértve. Mert ilyenek vagyunk mi nők: folyton agyalunk, még akkor is ha látszólag semmit teszünk, mert a többvágányú agyunk képtelen kikapcsolni, ellenben a férfiakéval. Nekik elég kiülni egy horgásztó partjára és nagyokat hallgatni egymás társaságában, hogy tökéletesen feltöltődjenek. Ha a nők hallgatnak el, ott biztos, hogy komoly problémáról van "szó" - a hallgatás közlés -, jó esetben átmenetileg.

Allan és Barbara Pease könyve a férfiak és a nők közötti különbségekről szól. Humoros, viccekkel fűszerezett igen szórakoztató könyv, én majdhogynem végig nevettem, amellett, hogy folyamatosan ellátott aha élménnyel, és meggyőzött róla, hogy komolyan vegyem. Mindenkinek ajánlom!

Cecelia Ahern regényéről egy könyves blogban olvastam először, majd egy másikban, és még egyben belebotlottam, s arra gondoltam, nem lehet véletlen ez az általános tetszés. Elhatároztam, hogy én is elolvasom a könyvet, főleg azért, mert levelekből épül fel a regény. Nem titok, hogy nagyon szeretem a leveleket, magam is, amióta írni tudok levelezek is egyben, az én életem is, akár a regény főhősnőjének levelekből kirakható lenne. Egy jó ötlet mindent visz, az esetleges hibákat is. Ebben a regényben is van bőven, még sem csorbítja az elismerést, amit a levélpuzzle ötlete kiváltott belőlem. (Hogy miért nem nekem jutott eszembe? Dehogyis nem jutott. Talán emiatt is vártam sokat a könyvtől.) Sokat vártam a könyvtől: irodalmi szintű leveleket. Nem is tudom, miért? Az emberek általában nem leveleznek irodalmi stílusban.

Alex, és Rosie is hétköznapi nyelven kommunikált egymással írásban. Egészen gyermekkoruktól kezdve, 50 éves korukig követhetjük nyomon az életüket az egymásnak, illetve közeli hozzátartozóikhoz írt leveleik (órai levelezés, chat, e-mail, meghívó, számla stb.) alapján. Mindketten barátjuknak tartják a másikat, ellentétes nemű barátnak, de igazinak, még akkor is, ha folyton a megfelelő mederbe kell terelniük az érzéseiket, hol az egyiküknek, hol a másikuknak. Szerintem nincs férfi és nő között barátság, vagy ha barátság van, akkor szerelem is, s erre Cecelia Ahern regénye sem cáfol rá. A fiatalok 16 évesek, mikor Rosie születésnapján a barátságból kilépve csókolóznak egymással. Rosie életében először iszik, nem keveset, így számára kiesnek a történtek, Alex pedig nem szól az estéjükről, főleg, mert büntetésben vannak, s ennél fogva nem beszélhetnek egymással. Később pedig már nincs értelme szóba hozni, legalábbis Alex szerint a csók tényét, bár a regény vége felé természetesen sorra derülnek ki a dolgok, köztük az első csók is. A történet Írországban játszódik, majd a középiskola utolsó évében a fiú édesapját munkájánál fogva Bostonba küldik, így a barátok elszakadnak egymástól. Úgy néz ki, hogy az évzáró bulira Alex hazarepül, de olyan szerencsétlenül alakulnak a dolgok, hogy a hazaútból végül nem lesz semmi. Rosie így kénytelen egy olyan fiúval bálozni, akit csak erősen alkoholos állapotban képes elviselni maga mellett, s ennek aztán életre szóló következménye lesz. Rosie-t ugyan felveszik a bostoni főiskolára, és lelkesen készül is, hogy valóra váltsa élete álmát, és szállodaigazgató legyen, nem elhanyagolható mellékesként Alexszel - aki szívsebésznek készül a Harvardon - újra belátható távolságon belül, de az évzáró buli "eredménye" Katie már a pocakjában várakozik, ezzel áthúzva Rosie terveit.

Rosie lánya megszületik, Alex megnősül, Rosie férjhez megy, Alexnek fia születik, Alex elválik, Rosie is elválik, Alex Rosie tiltakozása ellenére újra nősül, még egy fia születik, Rosie édesapja meghal, majd az anyukája is, s mindezen nagy események közepette tartják egymással a kapcsolatot a hétköznapokon, mit sem változva, ugyanabban a baráti, évődő stílusban keresnek igazolást az érzéseikre, várnak választ illetve viszonzást a másiktól, de a happy end csak a regény végén, 50 éves korukban érkezik.

Nem tudom, mit írjak összegzésképpen, olyan irdatlan hosszú egy könyv (448 old.), hogy én az ilyen könyveket kapásból visszadobom, és nem véletlenül: sokkal rövidebben is meg lehetett volna írni, az oldalszámok nagysága nincs egyenes arányban a könyv értékével. Az utolsó 100 oldalt már kettesével szedtem, így is érthető maradt. Idegesítő a két főszereplő lúzersége, ezt Ruby, Rosie barátnője így foglalja össze egyik levelében:

..." éveken keresztül vársz Alexre, míg végül feladod és továbblépsz. Idővel úgy döntesz, hogy hozzámész Greghez, erre pár héttel később Alex és Sally elválnak. Tudod, nektek kettőtöknek van a világon a legrosszabb időzítésetek. Mikor tanuljátok meg végre összehangolni a dolgokat?"

Vannak benne megindító részek, de inkább könnyed - pejoratíve -, a szleng miatt olyan gyors éttermi fílingje van a könyvnek. Ami tetszett még az alapötleten kívül a játszmák hiteles ábrázolása:

"Feladó: Rosie
Címzett: Alex
Tárgy: Re: Végre házasság!

[...] A lánykérést nem részletezem, sejtettem, hogy mi következik, úgyhogy annyira nem nyűgözött le.

Feladó: Rosie
Címzett: Stephanie (Rosie nővére megj. tőlem)
Tárgy: Olyan romantikus!

Ó, Stephanie, annyira romantikus volt! Még csak nem is sejtettem, hogy meg fogja kérni a kezem. Hétvégén elvitt egy apró kis faluba [...]. Egy bájos kis fogadóban szálltunk meg, és egy Halászbárka nevű étteremben vacsoráztunk. Az egész hely a miénk volt. Varázslatos volt a hangulat, és aztán a desszertnél Greg megkérte a kezem.

Ruby: Te GYŰLÖLÖD a bájos kis falucskákat! Te a városokat szereted, a metropoliszokat, a zajt, a légszennyezést, a harsány fényeket, az udvariatlan embereket, és a magas épületeket!
Rosie: Igen, de egy édes kis fogadóban szálltunk meg és a tulajdonos a legkedvesebb--
Ruby: Te GYŰLÖLÖD a fogadókat! Te a szállodák megszállotja vagy! Ott dolgozol. Szállodát akarsz vezetni, saját szállodát akarsz, szállodában akarsz lakni és valószínűleg te magad is szálloda akarsz lenni!

Ez van, ha az ember be akarja csapni magát, a legjobb szándékú barátok sem tudják lebeszélni róla. Önmagunk becsapása mindennapos dolog. Erénye még a könyvnek szerintem, hogy nem csinál a sorsával hadakozó, a végtelenségig elkeseredett (keserű) embert Rosie-ból, nagyon is szimpatikus embert formál fiatalkori karrier, gazdagság, boldog párkapcsolat nélkül is. Van benne tartás, hogy úgy mondjam, míg Alex eladja a lelkét a biztos egzisztenciáért - szerepe szerint. Aztán ahogy lenni kell, mindent jóvá tesznek, valóra váltják az álmaikat, egy kis kerülővel, igaz, de boldogok lesznek együtt - bár véleményem szerint egy ilyen életre szóló kapcsolat kárpótlás lehet, illetve boldogságot/biztonságot adhat a boldogtalansában is. Ki dicsekedhet hasonló kapcsolattal?

A Kérd és megadatik! Esther és Jerry Hicks könyve. Nem tudom más mi alapján válogat az olvasnivalók közül, engem nem a szórakozás motivál, hanem a tanulás. Annak az útnak, amely elvezetett a szóban forgó könyvhöz első, vagy legfontosabb állomása mindenképpen egy közeli ismerősöm öngyilkossága. Ez a váratlan esemény olyan szavakkal kifejezhetetlen állapotot idézett elő nálam, amit korábban nem tapasztaltam. Az ismeretlen érzés, ami lehetetlenné tette számomra a valóság valóságként való érzékelését; a félelem, a kiszolgáltatottság, a hit nélküliség egy rémísztő egyvelegeként arra ösztönzött, hogy válaszokat találjak. Hangos kérdéseim nem voltak, képtelen voltam beszélni az érzéseimről. A mélypontról Müller Péter Kígyó és kereszt című könyve lendített ki, amiért nagyon hálás vagyok. A legfontosabbat, hitet adott.

A következő állomás A Titok című film volt, ami nem másról, mint a vonzás törvényéről, s annak fontosságáról szól. Ha nem is tett boldoggá a film, de ahhoz jó volt, hogy míg hallgattam (rámásoltam a telefonomra), addig nem éreztem rosszkedvet és akkor ez volt a legtöbb, amit elérhettem! Szóval ezért a filmért is hálás vagyok.

A vonzás törvénye szerint a hasonló a hasonlót vonzza. "Ha vágysz valamire, amivel jelenleg nem bírsz, akkor csupán rá kell irányítanod a figyelmedet, és a Vonzás Törvényének értelmében meg fogod kapni az adott dolgot." Kérd és megadatik! Esther és Jerry Hicks elárulja, hogyan kérjünk, és hogyan kapjuk meg azt, amivé lenni szeretnénk, amit meg szeretnénk tenni, és amire szert szeretnénk tenni.

"Minden gondolat egy rezgés, minden gondolat egy jelet sugároz, és minden gondolat egy hozzáillő jelet vonz."

"Ha vágysz valamire, amivel jelenleg nem bírsz, de a figyelmedet a jelenlegi állapotodra irányítod, akkor a Vonzás Törvénye a nem rendelkezem vele rezgésével marad összhangban, így továbbra is fennmarad az a helyzet, amelyben nem bírsz azzal, amire vágysz. Ezt mondja ki a törvény."

"Tudatosan csak úgy iktathatsz ki egy gondolatot, hogy egy másikat hozol működésbe. Más szóval csak úgy terelheted el figyelmedet egy gondolatról, hogy egy másikra figyelsz."

"A teremtés folyamata:

1. lépés (a te feladatod): Kérsz.
2. lépés (nem a te feladatod): Választ kapsz.
3. lépés (a te feladatod): Fogadnod kell, és be kell fogadnod a választ."

Ez az utolsó jegyzem meg a legnehezebb, összhangba kerülni a vággyal. Volt már rá precedens, hogy megrettentem attól, hogy valóra válhat az álmom, és megkönnyebültem az elutasításra. Az univerzumot nem lehet becsapni.

"Figyelmedet arra irányíthatod, amire csak akarod, tehát képes vagy a nem kívánt dolgokról a kívántak felé terelni." Odáig már eljutottam, hogy tudom, a hangulatomat meg tudom változtatni, ha akarom, és nem utasítom el kapásból a filozófiát, de még ódzkodom, mint ahogy mindentől, ami első ránézésre agymosás gyanús.

"Minden vágy mögött az a törekvés áll, hogy jól érezd magad." "Ezért életed sikerességét nem a javaidon vagy a pénzeden mérheted le, hanem kizárólag azon, hogy mennyi örömöt érzel."

"Ha 17 másodpercig összpontosítasz valamire, működésbe  lép az annak megfelelő rezgés. Majd ahogy az összpontosítás nő, a rezgés pedig tisztábbá válik, a Vonzás Törvénye még több odaillő gondolatot juttat el hozzád. Ezen a ponton a rezgésnek még nincs túl nagy vonzereje, de ha tovább összpontosítasz, ereje messzehatóbb lesz. És ha képes vagy egy egészen rövid ideig, mindössze 68 másodpercig zavartalanul összpontosítani, egy adott gondolatra, a rezgés elég erős lesz ahhoz, hogy elindulhasson a megnyilvánulás felé."

"Sokak élete javarészt azzal telik, hogy megpróbálják irányításuk alá vonni a környezetüket, mert azt hiszik, ezáltal jobb lesz nekik. De bármekkora befolyásra tesznek szert mások cselekedetei felett, az sohasem elég - mert mindig lesz valami, ami fölött nincs hatalmuk."

A Titoknál kevésbé megtérítő szándékú szerintem ez a könyv, de még nem az igazi. Sokkal használhatóbb gyakorlati útmutatónak tartom az - ugye nem kell azt írnom, hogy egy véletlen folytán ma megtalált - Így működtesd a Vonzás Törvényét! című könyvet, amit Michael J. Losier írt. Akár hiszed, akár nem, ártani, biztos nem árt.

Tisza Kata - számomra és időrendben - legújabb könyve, amit most olvasok. Azt még lehet, hogy nem jegyeztem le, hogy nekem nem célom, hogy hagyományos olvasónaplót írjak rövid tartalmi kivonattal. Az meg főleg nem, hogy kritikát, egyrészt mert nincs hozzá képzettségem, másrészt meg többnyire olyan könyveket említek, amiket érdemes megemlíteni. Elsősorban magamnak, de az külön jó, ha más is elolvassa. Az idézéssel kapcsolatban az egy nagy marhaság, hogy valaki azért idéz, mert nincs saját gondolata, továbbá, ha egyszer megfizetek egy könyvet, értsd az időmből szánok rá, amit másra is fordíthatnék, akkor szeretek elrakni belőle mondatokat hangulatidézőnek. Ha igaz, hogy egy kép többet mond ezer szónál, akkor egy kis részlet hamarabb odavarázsolja a könyv hangulatát, mint több oldalnyi szubjektív vélemény. És még: ha megszeretek egy írót, akkor írhat bármit, szeretni fogom.

A történet főhősnője Klára, a híres festőnő, aki Erdélyből települt át Magyarországra. Most járok a 82. oldalon, és lehet, hogy nem lesz másik idézet, de ez mindenképp:

Frissítés: Ezt még idézném a könyvből, mert én is hasonlóan érzem:

Sajnos, nincs több lap, pedig még olvasnám. Mellesleg nagyon tetszik a bejezés a Költő szavaival, de leginkább azt szerettem, hogy egy egészen picit én is erdélyi lehettem, amíg olvastam a könyvet, mintha valóságosan érezhetném egy másik ember érzéseit, de milyen igaza van Katának az üvegfallal, bármennyire szeretnénk - egy élet alatt - átjárhatatlan.

"A Kígyó és kereszt a spirituális irodalom alapműve. Müller Péter 1956-ban átesett egy halálélményen, s megtapasztalta a "túlvilág" valóságát, amellyel azóta is szüntelen kapcsolatban maradt. Könyve a Lélek világáról szól. Istenről, sorsról, a tudattalanról, a szellemvilágról és arról a csodálatos - ma már több mint negyed évszázados - kapcsolatról, amely a szerző és szellemi Mestere között létrejött. Személyes vallomás s egyben a mesteri tanítások foglalata ez a mű, amely bemutatja a reinkarnáció működésének természetrajzát, feltárva két felejthetetlen színészkollégájának, Domján Editnek és Latinovits Zoltánnak a történetét. Nem csupán személyes emlékeit, hanem "szellemi beszélgetéseiket" is leírja, melyeket e nagy művészekkel folytatott haláluk után. Ezekből a sorstörténetekből kiderül, hogy lelki problémáink gyökereit hiába keressük jelen életünkben, az okok legtöbbször visszanyúlnak előző életeinkbe. Lelkünk nemcsak végtelenül gazdag, de mély is, mint az óceán. Megismerni a reinkarnáció nélkül éppúgy nem lehet, mint ahogy testünk valóságát sem ismerhetjük meg a genetika nélkül. A több évszázadra visszanyúló emlékek teljesen új és érthető megvilágításba helyezik e két művész tragikus sorsát."

Nem most olvastam először spirituális irodalmat, sőt, Müller Péter írásaival is találkoztam már, de az eddig kézbe vett hasonló jellegű könyveket vagy nem értettem, vagy egészen az olvasásuk végéig egy addig soha nem tapasztalt, de tiszavirág-éltű bizonyosságot, illetve boldogságot éreztem. A szellemvilág, a reinkarnáció ezidáig tabu volt, nem véletlenül, mint ahogy nem véletlenül találtam rá a könyvre sem.

"Aki keres, ne hagyja abba a keresést, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, amikor zavarba jön, csodálkozni fog és a mindenségen uralkodni."

Azon túl, hogy felverte bennem a jeget, azaz megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, gyönyörködtettek a történetek, és nyomozásra sarkalltak: Latinovits, Ruttkai, Domján, Szécsi videókat néztem, életrajzokat olvastam, és újfent rájöttem, hogy a valóság dokumentáris ábrázolásánál számomra nincs meggyőzőbb alkotás.

A cím Friderikusz Sándor Isten óvd a királynőt! című könyvéből való. Számomra megrázó már ez az egy sor is, nem hogy az, hogy egy fiatal lány önkezűleg vetett véget az életének. (Az öngyilkosság, mint téma egyébként is vonz, mint ahogy már utaltam rá.) Emlékszem a hírre, de valahogy a sajnálkozásnál sosem jutottam tovább. Egészen e hónap elejéig, mikor egy véletlen folytán a youtube-on belefutottam a '85-ös szépségkirálynő választásba. (Milyen ironikus, hogy paródiákat kerestem, hogy jól kinevessem magam!) A videó után lázas keresésbe kezdtem, eljutottam a Molnár Csilla emlékére készített honlaphoz, majd könyvcímeket találtam, és amilyen hamar csak tudtam, megszereztem Friderikusz könyvét. Csak annyit említek meg az adatokból, és a történtekből, hogy nekem úgy rémlett, hogy Molnár Csilla idősebb volt, legalább 24 évesnek tippeltem a képek alapján, de 16 évesen nyerte meg a versenyt.

Mintha a rokonom, a lányom, a szerelmem lenne. Megfogalmazhatatlan, mit érzek, ha ezt az arcot nézem. Hihetetlenül gyönyörű, órákig tudnám csodálni. Aztán a formán túl, a lelke szépsége, tisztasága fog meg leginkább. Friderikusz révén - aki jókorát ugrott a szememben a könyv miatt - csillapítottam olthatatlan kíváncsiságomat, és többet tudok a történetről, mint egy hónapja, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy jobb így nekem. A mai délutánt pl. végigbőgtem, miután eljutottam Csilla haláltusájához. Mennyi apró momentumnak kellett megtörténnie, mennyi figyelmetlenségnek, rosszindulatnak, irigységnek, emberi butaságnak, hogy az a fiatal élet egyszer csak a véget akarja inkább, mint a folytatást. Ha csak figyelmeztetőleg, akkor is. S utána nincs visszaút, nem lehet, hiába szeretné. Tényleg van Sors, ami nagy műgonddal rakja le egymás után az apró kockákat, hogy abból kirajzolódjon az út, az egyetlen, amin végig kell menni? Molnár Csilla sorsa és halála mélységesen megrendített. Nem olvasónapló, inkább őszinte részvétnyilvánítás ez a poszt.

Lassan átszokom a szociográfiára, de addig biztosan nem nyugszom, míg meg nem szerzem a Szépleányok-at. Látnom kell azt a filmet!

Megvan a folytatás, sőt, már el is olvastam. Azt nem mondom, hogy jobban tetszett, mint a Tiszántúli Emanuelle, mert a két könyv kiegészíti egymást, ilyetén nem lehet összehasonlítani, de élmény volt, szinte jegyzetelni sem volt időm, annyira lekötött. Találtam egy érdekes cikket a könyv szerzőjéről, Szilágyi Gyuláról.

Ebben a könyvében a vágyfantáziákkal, a segédeszközök, kellékek használatával, a szado-mazo játékokkal és a házasságon kívüli kapcsolatokkal foglalkozik. Nem hagyja el végleg a tiszántúli aprófalvak világát, összehasonlításokat tesz, konklúziókat von úgy mint az előző könyvében a riportalanyok beszámolói előtt, és után.

Már az első oldalon deklarálja: "A nagyvárosok szexualitásában a kölcsönös örömszerzés összes eszközét, lehetőségét - ideértve a húsz évvel ezelőtt még szélsőséges túlzásként minősített megoldásokat is - bevetik egy tartós párkapcsolatban az érintettek, míg az aprófalvakban a szexualitás inkább életfunkció: legyünk túl rajta minél előbb, mert mindjárt reggel lesz. Ebben a környezetben egy negyvenéves nő már öregnek számít - és többnyire az is -, a városok világában kozmetika, smink, szolárium, esetleg valamilyen sport és a szauna segít megőrizni a fiatalságot azoknak, akik ezt fontosnak tartják. És egyre többen gondolják úgy, hogy fontos."

"A városokban az számít eseménynek, ha valamelyik ismerősünkkel találkozunk, az aprófalvakban viszont egy ismeretlen megjelenése kelt érdeklődést."

A falvak és kis városok "vigyázó szemeinek" és a nagyvárosok kínálta lehetőségek ellenére a lényeg szerintem a következő:

..." a szexuális igényesség és a település urbanizáltsága közötti összefüggés korántsem egyértelmű, sokkal inkább a magasabb iskolai végzettség, az érzéki nyitottság és kulturáltság teszi alkalmassá a párkapcsolatokat a különleges szerepek kipróbálására, elfogadására, a repertoár ilyen irányú bővítésére. A kommunikációs nehézségek ugyanis igen kényelmetlen helyzete hozzák a beszélt nyelv világában járatlan partnert: a nemi aktusra törekvő igyekezetet a párkapcsolatok mindkét tagja még magától értetődőnek tekinti, legfeljebb - a kezdeti szakaszban - annak időbeli ütemezése kapcsán alakul ki valamilyen dialógus, a történtek utólagos megbeszélése már némi verbális pallérozottságot igényel (ennek hiányában viszont rendszerint elmarad), a különböző testhelyzetek kérdésének tapintatos felvetéséhez viszont a nyelvi eszköztár kifejezetten kreatív használatára van szükség. Partnerünk átcsábítása a "vadabbik oldalra" pedig sokak számára túl van a deskriptív határon, a valóságban is megélni kívánt - mélyen titkolt és nagyon szégyellt - vágyfantáziák csak nagyon nehezen kommunikálhatók. Ilyen irányú beszélgetésekbe bocsátkozva teljes bizalommal kell lennünk partnerünk felé, és nem árt, ha önmagunkkal is tisztában vagyunk. E három feltétel - a partner iránti bizalom, jól fejlett verbalitás, stabil önismeret - közül az utóbbi kettő szorosan kötődik az általános kulturáltsághoz."

..."egyes pszichológiai iskolák szerint a szexualitás (direkt vagy indirekt) prioritása végigkíséri életünket. Érthető tehát, hogy akiknek valamilyen okból parkolópályán kell várakozniuk, diszharmonikus lelkiállapotba kerülnek, boldogtalanságuk pedig konzerválja a szexuális deprivációt."

A város, a nagy számok törvénye is max. a találást könnyíti meg, a kapcsolat tartósságára nem ad garanciát. Kb. 5 év alatt a megszokás kioltja a szenvedélyt. Legalábbis a statisztika szerint, s az egymástól elhidegült házastársak "külső kapcsolatokban" keresik az leveszett izgalmakat. 2006-ban Magyarországon a megkérdezett férfiak közül 27%, a nők közül 10% volt "félrelépő", s az adatok évről évre növekednek...

Anna Gavalda írói munkásságáról sok jó kritikát olvastam. Most nem másolok ide egyet sem, a lényeg, hogy felkeltették az érdeklődésemet, és a legutóbbi kölcsönzés alkalmával magammal hoztam a "Szerettem őt" című könyvét is. Igazándiból az "Együtt lehetnénk"-et szerettem volna, de az nem volt bent.

Röviden a tartalomról: Chloé Franciországban, Párizsban (már megint Párizs) él családjával, André-val, és két kislányukkal. Chloé észreveszi ugyan, hogy André megváltozik, fáradtabb, ingerültebb, de betudja a munkának, az egyre szaporodó túlóráknak. André megcsalja Chloé-t, és végül úgy dönt, elhagyja a családját. Chloé összeomlik, Pierre, az apósa siet a segítségére, itt kezdődik a történet: szinte erőszakosan elviszi őt a két gyerekkel pár napra vidékre, és velük marad.

Anna Gavalda tökéletesen ábrázolja a megcsalt, és ezáltal reményvesztett nő, családanya lelkiállapotát.  A harag stádiumában van, vádaskodik, Pierre-t sem kímélve nyers véleményétől. Pierre azonban, ismeretségük 7 éve alatt először megnyílik a lánynak, és megmutatja, hogy milyen ember valójában a távolságtartó, keményszívű álarc mögött. Lecsupaszítja a lelkét, és elmeséli saját történetét, de nem a fiát védi, és nem feloldozást vár Chloé-tól, hanem annak csalódottságán akar könnyíteni azzal, hogy megmutat egy másik lehetséges utat: mi történik, ha a nős férfi a családját választja, és nem küzd meg a szerelemért.

..."mindennapi történet. Csak azért beszélek róla, mert veled vagyok, és itt vagyok, ebben a házban, és éjszaka van, André pedig fájdalmat okozott neked. Mert a döntése egyszerre kétségbeejtő, és megnyugtató is. Mert rossz, persze, hogy boldogtalannak látlak, hiszen én magam is annyi szenvedést okoztam... És mert jobban szeretném, ha most túlesnél a nagy fájdalmon, mintha egész életedben szenvednél egy kicsikét. Mert azt azért látom, hogy minden ember szenved egy kicsikét, épp csak egy kicsit, csak annyit, hogy mindent elszúrjon, érted... Az én koromban ezt már sokkal világosabban látni... És aztán együtt maradnak, csak azért is, mert ők megmutatják, és élik tovább a kis szánalmas, eseménytelen életüket És az a sok kavarás, a sok tipródás... Mikor a vége úgyis az, hogy... Nagyszerű, nagy-sze-rű, igazán nagggy-sze-rű! Mindent el lehet temetni, a barátokat, az álmokat, a szerelmeket, és ha megvan, akkor hurrá, akkor jöhet a ráadás! Ez aztán az élet kedves barátaim!
Tapsolt is hozzá.
- A boldog visszavonulás évei. A mindenhonnan kivonulásé. Undorító. Undorodom az egésztől, érted? Gyűlölöm az ilyeneket, mert a saját rohadt sorsomat vágják a képembe. Ahogy álldigálnak, puffadtan az elégedettségtől. Hát ezt megúsztuk, ezt is sikerült megúszni! - ez sugárzik róluk, miközben egyszer át nem ölelnék egymást. Sikerült, naná, de milyen áron, édes Istenem! Milyen áron? Tele vannak fájdalommal, lelkifurdalással, merő megalkuvás és seb a lelkük, sose gyógyuló hegekkel, amelyek az életben be nem forrnak. Az életben soha, érted? Még a Hesperidák kertjében sem. Még akkor sem, ha unokákkal körbevéve mosolyognak majd a fényképeken. Még ha egyszerre ugyanazt válaszolják is a páros kvízjátékban, akkor se.

Nem tudom, tényleg nem szokott-e berúgni, most mindenesetre..."

Anna Gavalda szereplői bőrébe bújva vádol rendesen. A könyv feléig kiábrándítóan közönségesen. Onnan aztán megszépül minden. Pierre mesél, Chloé pedig egyre megértőbb, már szinte Mathilde, a szeretett nő helyzetébe is bele tudja képzelni magát. Az írónő nyitva hagyja a történetet, de sejteni lehet, Chloé okosabb annál, mintsem egy érzelmileg kihűlt kapcsolatot akarjon magának, maguknak, hagyja Andrét elmenni.

Engem Mathilde levelei mindennél jobban megérintettek. Fáj, ahol felsorolja - Pierre szerint 11 oldalon keresztül - hogy az életben mit szeretne még csinálni szerelmével, de mégis a következő sorok találnak mélyebbre:

"Gondolkodtam kettőnkön, és nem ringatom tovább magam illúziókban: szeretlek ugyan, de nem bízom benned. Mivel nem valóságos dolog, amit megélünk, tekintsük játéknak. Ha viszont játék, akkor szabályai vannak. Nem akarok többet Párizsban találkozni veled. És semmi más olyan helyen, ahol szoronganod kell. Ha együtt vagyunk, meg akarom fogni a kezed az utcán és igenis meg akarlak csókolni az étteremben, különben nem érdekel az egész. Kinőttem már a bújócskázásból. A lehető legtávolabbi helyeken fogunk majd találkozni, más országban. Ha már tudod, hová utazol, értesíts ezen a címen, ez a nővérem londoni lakcíme, ő tudja, hová kell utánam küldenie a leveled. [...] Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy még mindig ez a legjobb megoldás, úgy fogom fel a dolgot, mint te, én is élem az életemet, de távolról azért nagyon szeretlek. Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni... it's more convenient. Én eddig nem így gondolkodtam, de végül is miért ne? Ki fogom próbálni. Ugyan mit veszíthetek? Egy gyáva férfit? És mit nyerhetek? Marad az öröm, hogy időnként a karodban alhatok... átgondoltam, szerintem próbáljuk meg így. Dupla vagy semmi..."

Alig több, mint 200 oldal, pont jó, egy este alatt ki lehet olvasni, a nyelvezete is könnyen érthető (bár ez nem erőssége), a második felében kompenzál (legalábbis bennem); voltaképpen szép könyv.

Tisza Katától a Revánst olvastam először, valami negatív kritika tett kíváncsivá. Nagyon tetszett a könyv, úgy hogy nyomozni kezdtem, és ráleltem a blogjára, a Kata-pultra (lásd a linkek között), ami megerősített, hogy Tisza Kata egy csodálatos(an) író (nő), sőt, olyan gondolat is megszületett, hogy írni csak így szabadna...

Ezek miatt a Pesti kínálattól sokat vártam. Rejtettem magam elől, mint a dugicsokit szokás a megfelelő pillanatra várva. Sajnos azt kell, hogy írjam, hogy összességében a könyv csalódást okozott. "Novellák, helyzetképek, mozaikok gyűjteménye a kötet." Az illusztrációk Török Gáspár fotóművész munkái. Fekete-fehérben, matt papíron.
A mozaikok - szerintem ez a legtalálóbb műfaj - így vagy úgy a férfi-nő kapcsolatról, illetve annak hiányáról, a szingliségről, magányról, a társkeresésről szólnak. Három tetszett: a "Mit szólnál, Józsi?", a "Ki kicsoda?", és a "Cirkusz az egész kórház". Egy-egy átlagos blogger jobbjai lehetnének.
Utánanéztem, ez az első könyv a sorban, tehát nem visszaesésről van szó, hanem egy szépen ívelő karrier első állomásáról. Kíváncsiságom töretlen. Következőnek a Magyar Pszicho-t fogom elolvasni, és majd valamikor a Doktor Kleopátrát is, szigorúan betartva a kronológiát.

Tegnap megnéztem Sipos József filmjét, Márai regényének adaptációját. Tudom, az ÉS-ben olvasott kritika, de kit érdekel? Nekem tetszett a könyv, egy recenzió nem írja felül az élményt. Aki racionálisan kezeli a kapcsolatait, az életét, az tarthatja felelőtlenségnek Eszter döntéseit, de én, ha magamnak nem is kívánnám ugyanazt a sorsot, át tudom érezni a miérteket. A képek, a táj, Nagy-Kálózy Eszter játéka lenyűgözött. Nem tudtam levenni a szájáról a szemem, mondtam volna vele a szavakat. Amikor a vádjai közepette, a feszültség tetőpontján neki esik Lajosnak (Cserhalmi György), és visszafojtott indulattal, ökölbe szorított kézzel üti annak mellkasát, erősen kellett uralkodnom magamon, hogy bele ne zokogjak a filmvászonba.

A könyvet 2006-ban olvastam: Olyan Márait olvasni, mintha egy padláson járnék kincseket keresve, és tudom, hogy közel van a láda, és amikor megtalálom azt is tudom, hogy lesz benne valami, egyre izgatottabb vagyok, és felhajtom a fedelet, és egyszercsak tényleg ott a kincs. Súlyos, dohszagú olvasmány, valódi érték. Hisz még alig olvastam Máraitól. Ez a negyedik könyv, és megnéztem, miket írt, egy képernyőnyi listát kaptam. Kíváncsi voltam, melyiket írta előbb, az Eszter hagyatékát, vagy A gyertyák csonkig égnek címűt, mert nagy a hasonlóság. Az előbbiben még az utóbbi címe is elhangzik szó szerint. Nyilván, hogy így követték egymást, a kisregény szolgálhatott alapul. Szeretem Márait.

Bizonyos idő teltével nem lehet emberek között semmit "rendbe hozni"; e reménytelen igazságot megértettem, abban a pillanatban, amikor ott ültünk a kőpadon. Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de idő múltával észreveszi, hogy az egész, úgy, ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan. Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy "mindent" rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az idő már "rendbe hozott" mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján.

...amíg az ember ott tart valakivel, hogy kételkedik szavaiban, vagy érzéseiben, addig fel lehet építeni az életet vagy egy kapcsolatot valamilyen laza talajra. Lehet "ingovány" ez a talaj, ahogy mondani szokták, vagy "futóhomok". Tudod, hogy amit építettél egy napon összedűl... mégis, van a vállalkozásban valami valóságos, emberi és sorszerű. De akit azzal vert meg a végzet, hogy reád épített, annak mindennél rosszabb a sorsa, mert egy napon észre kell venni, hogy a levegőbe épített bele mindent, a semmibe.

A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra... Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

...a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás... Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszertől űzve, mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami, s nem csak a levelekkel történt baleset, a levelekkel, melyeket ellopott Vilma. Ezen nem múlhatott. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj.

Jó volt a film hangulatával magamban menni a busz felé, és azon gondolkodni, hogy az érzésekkel szemben nincs semmi hatalom, az ember természetét megváltoztatni szinte lehetetlen, jobb elfogadni, és megbékélni vele. Legalább annak, akié. Jó volt az ablak üvegen át nézni a rám zuhanó esőcseppeket, szivárványt látni a város határán túl, és még elázni is jó volt a szakadó esőben, pedig rettegek a vihartól.

Alessandro Baricco-tól már olvastam a Tengeróceánt. Olyan szavak jutnak eszembe róla, hogy furcsa, érdekes, gyomorforgató, fordulatos, és gyönyörű. Nem a Selyemmel kezdtem, mert egy kicsit drágállottam az 1500 forintot a 99 oldalért. Bizony, ilyen prózai oka volt, na, meg egy picit az is közrejátszott, hogy nem találtam róla olyan kritikát, ami egyértelműen kimondta volna, hogy a Selyem a legjobb, és azzal kell, kezdjem. Ellenben találtam olyat, ami a Tengeróceánt ajánlotta ilyetén.

Fülszöveg: Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.

Untam az elejét. Olyan (nekem), mint egy történelemkönyv. Apró, szinte tőmondatok, évszámokkal, nevekkel. Sosem szerettem a történelmet, de hát vannak tények, amiket nem lehet mással leírni csak számokkal, személy, és földrajzi nevekkel. Hervé Joncour 1861-ben 32 éves, Dél-Franciaországban, Lavilledieu-ben él feleségével, Héléné-nel, és selyemhernyókat vesz, és elad. Az európai tenyészetet járvány sújtja, ezért minden év január elején Szíriába, és Egyiptomba utazik, hogy egészséges petéket vásároljon. A szemcsekór 1861-ben átterjed Afrikára, így Hervé Joncour ebben az évben a messzi Japánba indul.

Számomra itt kezdődik a varázslat. Tényleg megfoghatatlan szavakkal, ha leegyszerűsíteném cselekményre, és fordulatokra, hazugsággá válna. Ehhez táj kell és emberek. Színek, és csönd. Hosszú pillantások. Film.

"Hervé Joncour mindössze annyit mondott az utazásairól, hogy Köln közelében, egy Eberfeld nevű faluban kiszabadultak a petékből a lárvák.
Négy hónappal és tizenhárom nappal hazaérkezése után Baldabiou leült szemben vele a tóparton, a park nyugati végében, és azt mondta
- Előbb-utóbb el kéne mondanod valakinek az igazságot.
Halkan beszélt, erőlködve, mert soha nem hitte, hogy az igazság bármire is jó.
Hervé Joncour a parkra emelte pillantását.
Hamis őszi fény vette körül őket
- Első alkalommal törökülésben találtam Hara Keit, mozdulatlanul, egy sarokban. Sötét színű tunikát viselt. Egy nő feküdt mellette, fejét az ölébe hajtotta. Szeme nem keleti metszésű volt, arca egy lányka arca.
Baldabiou csöndben hallgatta végig, egészen addig, amíg az eberfeldi vonatig ért.
Semmire sem gondolt.
Hallgatott.
Rossz volt hallania, amikor a végén Hervé Joncour halkan azt mondta
- Még a hangját sem hallottam soha.
Majd rövid idő múlva:
- Különös fájdalom.
Halkan.
- Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

Aztán ahogy a Tengeróceánban is a végén a szálak kibogozása, a titkok leleplezése, a döbbenet.

"Hervé Joncour következő évei az olyan ember derűs nyugalmával teltek, akinek nincsenek szükségletei. Napjai a lecsillapodott érzelmek oltalmában peregtek. Lavilledieu-ben megint csodálták, mert benne vélték fölfedezni a létezés egzakt módját. Fiatalkorában, Japán előtt is ilyen volt, mondogatták. [...] Azok az emberek élnek ilyen zavartalan békességben, akik a helyükön érzik magukat. [...] Hébe-korba, szeles napokon, Hervé Joncour lement a tóhoz, és órákig nézte, mert úgy tűnt, a vizen egy alig érzékelhető, megmagyarázhatatlan látványban van része, magát az életét látja."

A Helikon Kiadó június 11. - július 31-ig  50% kedvezménnyel árulja ezt a könyvet is, számos más között.

"Itt nincs semmi a maga számára. Itt csak háború van. És nem a maga háborúja. Menjen."

Szilágyi Gyula szociográfiája, melynek témája a tiszántúli aprófalvak szexuális élete a következő passzussal írta be magát az emlékezetembe a megjelenését (2001) követő évben:

"Hallgass rám, Kukorica Jancsi - volt a hangjában valami tárgyilagos hidegség -, én már tudom, hogy működik az ilyesmi. Túljutottam egy házasságon és egy élettárson is, ha kicsit ügyesebb kezem lenne, hipernaturalista stílusban festeném meg ezt az émelyítő groteszket. Csak egy jelentéktelen vázlatsor, hogy tudd, mire gondolok: reggel van, ülsz az ágyad szélén, egyik ujjaddal az orrodban turkálsz, másik kezeddel meg elmélyülten és jólesően vakarod a töködet. Közben büfizel is egy pohosat, mert dolgozik még benned a tegnap esti sör. A reggeli nap bágyadt fénye majd álmosan megpihen hosszúra nőtt lábkörmödön. Aztán kimész a fürdőszobámba, ami nálam kultikus helynek számít, telirakod a vécékagylót, és a fogmosás után a kézmosóba fújod az orrodat. Használod ugyan a légfrissítőt, de azért nem tanácsos belépni utánad a szaniterbe. A saját szagommal sem vagyok ilyenkor kibékülve, miből gondolod hogy megszeretném a tiedet? Este van, leveted az alsógatyádat, amely elöl sárga, hátul barnás, le kellene drótkeféznem, mielőtt berakom a gépbe. Megkívánsz egy hosszú, téli estén, és én egyszerűen kilépek a szoknyámból, és a vastag pamut harisnyanadrággal egyszerre tolom le a bugyimat. A kritikus napokon majd melléd bújok, mert ilyenkor nagyon kellene a testmeleg, és reggelre összemenstruálom az ágyadat. Te a hátadon fekszel, horkolsz vagy a fogadat csikorgatod, és szerencsém van, ha csak a tápcsatorna felső végén vagy akusztikus. Ilyen lesz a mi világunk, kedvesem, amikor elmúlik a dürgés láza, igazán nem kívánhatod tőlem, hogy harminc évig szeresselek."

Ez a figyelemfelkeltő rész olyan szerencsétlen kontextusban lett megidézve akkor, hogy évekig eszembe sem jutott elolvasni a könyvet, s az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a nem olvasásnak nem csak az idéző számomra közönségesnek ítélt viselkedése volt az oka, hanem bizony így utólag belátom, volt egy adag sértett büszkeség is a részemről (most mellékes, hogy jogos, vagy vélt sérelem miatt); tudat alatt ekképpen tiltakoztam a nevetségessé tétellel szemben a tiszántúli emberek nevében.

Azóta eltelt hat év, és ki kell ábrándítanom azt, aki most arra vár, hogy beismerem a tévedésem, pusztán azt szeretném megjegyezni, hogy az író Szilágyi Gyula nem tehet arról, ha a könyvét nem a megfelelő helyen és minőségben idézik. Az ő célja nem a nevetségessé tétel volt, hanem a tényfeltárás. S az én sértettségemnek is megvan a maga helye a személyes történetemben, az elégedetlenség, a kitörni vágyás, az olthatatlan tudásszomj előtt. Van abban valami, (Márai után szabadon), hogy a könyvek, (emberek) folyamatosan útban vannak felénk, és mindnek eljön a maga ideje. A Tiszántúli Emanuelle-nek most jött el. Ha korábban olvasom, talán csak még inkább felcsigázza a kíváncsiságomat, hogy kilépjek a falu határain túlra, megkockáztatva a veszélyt:

"Édesanyám egyszer megszokott intelmei mellett valami olyasmit mondott, hogy az a lány, aki valakivel összejön Pesten, nem találja meg itthon a helyét soha többé - most már lassan értem, hogy miért." (Ez az egyik kedvenc történetem, 93. oldal, és az utána következő.)

Most viszont, mikor már nem érzem hősnek magam, ha vonatjegyet veszek a fővárosba, azt kell, hogy mondjam, hogy a megérzésem engem igazolt, és bizony van különbség az országrészek emberei között és nem csak a szexuális kultúrájuk vonatkozásában. Nyilván nem általános igazságot állapítok meg, nyilván az embertípusok skálája itt és ott azonos, a kicsit sem szignifikáns tapasztalataimmal mégis sikerült azt a következtetést levonnom, hogy az egyes típusok előfordulásának gyakoriságában van a különbség.

A Tiszántúli Emanuelle-nek helye van abban a virtuális könyvtárban, ami a számomra, s a fejlődésemet szolgáló legfontosabb könyveket tartalmazza. Az egyik rész után órákig tartó takarításba kezdtem - tudjuk, mit jelent -, de van még mit helyre rakni. Már, és még nem találom a helyem. A kötődés sírigtartó, de egyre hosszabb időre enged szabadon. Valószínűleg egy figyelmesebb nagyvárosi embernek ez a kötődés érthetetlen és felesleges időpocsékolás, én pedig azt érzem, hogy bár a tanulás nagyon lassú és időnként kínkeserves, de már nem lehetek tükörképe egykori önmagamnak, és ez is valami. (A társadalmi igazságtalanságokra, a nem létező esélyegyenlőségre itt nem térek ki, amik a változtatni akarók útját állják, már 30 km-es körzeten belül. Hagyom az egyénenként indulásig megtett utat, és a kapott útravalót is, úgysem kérhető számon.)

Ma tudtam meg, hogy van a könyvnek "folytatása", tavaly jelent meg, Nagyvárosi Emanuelle címmel. Majd idézek részeket.

Írta és illusztrálta: Vaszary Gábor

Az ajánlók alapján egyrészt kíváncsian vettem a kezembe a könyvet, másrészt a jelzőkre gondolva már olvasás közben is minduntalan befészkelte magát a gondolat, hogy ezt a könyvet nem nekem írták: habkönnyű, szórakoztató, ironikus.

"Egyszer hideg van, másszor meg meleg. Amint kisüt a nap, megjelennek a legyek.
A Riviera Hotel udvara valaha istálló volt, ahová Napóleon is bekötötte egyszer a lovát; ifjúkorában, amikor titkos szerelmek után járt errefelé. Az akkori legyek egyenes leszármazottjai ezt nem tudták elfelejteni és tömegesen járnak ide emlékezni. Kibírhatatlanul szemtelenek.
Vettem egy légyfogót; hosszú, enyves szalag. Felakasztom a villanylámpára. Akörül keringenek és cikáznak leginkább a legyek.
Egy óra múlva már huszonegy légy van rajta. Kínlódnak, a lábukat húzogatják és csak még jobban odaragadnak.
Borzasztó halál lehet. Tulajdonképpen éhhalál. A legyeknek is fáj ez. Másképp nem igyekeznének szabadulni tőle. A légy is az Isten teremtménye. Éppúgy él, örül az életnek, van családja, vannak barátai és élete veszélyeztetésével szerzi be táplálékát, mindaddig, míg egy szép napon egy ilyen vacak, hülye alak össze nem fogdossa és halálra nem kínozza őket.
Még nem késő.
Meg fogom menteni őket!
Óvatosan leszedem a legyeket. Előbb vízben megmosom a lábukat, mert enyvesek és egymáshoz ragadnak. Aztán kiteszem őket az agalakpárkányra száradni.
Tulajdonképpen ez egy bacilustelep itt. Ki tudja, melyik közülük a döglégy. A halál.
A papucsommal sorra agyonvagdosom őket."

Aztán a 200. oldal után fokozatosan megváltozik a hangnem, az addig hibát hibára halmozó, felelőtlen, mondhatni balfácán hős, aki pénzhiány miatt nem tud hazautazni a múlt század eleji Párizsból a tanulmányút lejárta után, és kénytelen a Riviera Hotelben meghúzni magát, beleszeret Anne-Claire-be, a szép, szőke francia lányba, és lassan megkomolyodik. Én mégsem örültem a csavarnak, ami hirtelen megváltoztatta a véleményemet és szépirodalommá avanzsálta a regényt, mert mégis csak nevettem volna inkább.

..."valamire várni kell, ami jön, ha nem az este, valami más. Amire mondhatom, na, hála Istennek..."

Monpti: mon petit: kicsim, egy becenév, a másiké, aki az egyik nélkül nem létezik.